Mindenki válaszra vár




A kép forrása:https://thestreamingadvisor.com/what-happened-to-terrarium-tv/



Az üres képernyőt bámulva keresem a választ.
Várom, hogy felvillanjon a monitor.
Közben tucatnyi újabb kérdés fogalmazódik meg bennem, amikre tudom, hogy nincs jó válasz. És biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ebben a pillanatban is emberek milliói ülnek a képernyő előtt, és várnak. Várnak, hogy megkapják amit keresnek. Valaki csak arra kíváncsi, mikor indul a busz, mások meg arra, hol találkoznak majd. A szerelmes fiú – percenként a telefonját nézve – az imádottjától várja, pedig az a lány már rég el is felejtette, mert a barátnője bánatát szívén viselve, annak válaszát várja. Egy bűvös szóra a menedzser ugyanúgy vár, mint a fejlesztő, hogy mikor kapja már meg a választ? A szerkesztő válaszolna, de a küldés helyett inkább az elvetést nyomja, mert tudja, hogy ez is csak újabb kérdéseket vet fel. A válaszok kérdéseket szülnek, amikre újabb válaszokat várnak. Ördögi kör. A média is féligazságokat közöl, elhinti a magot, melyek szárba szökkenve érdeklődést keltenek, beszédtémát, vitát, vitatkozást generálnak. Hány válasznál van az elég? Mennyit kell kérdezni, hogy az inger csillapodjon? Vajon a felhasználók megelégszenek az információ tört részével, vagy többet és még többet akarnak? Mindig lesz olyan, aki utána jár, és kérdez. Ő az, aki okosnak gondolja magát. Aztán egész nap vár és vár, mert hajtja a kíváncsiság. Vajon válaszoltak-e neki? Ha nem, mikor fognak? Az, aki válaszol, az honnan tudja a választ? És ha tudja, akkor vajon jól tudja-e?
A világ már csak kérdések összessége, amikre nincs valódi, objektív válasz. Ahol a válaszok végén nincs pont. Se egy, de talán még három se. Csak egy vessző, egy sóhaj, a hosszú és magvas gondolatok kifejtése előtt. Vajon megéri kifejteni a saját véleményünket, vagy csak hagyni kell, hogy a többiek mondják ki az általuk helyesnek gondoltakat. Az én válaszom az tényleg az enyém, vagy csak más gondolatait tettem magamévá? Van egyáltalán saját válaszom bármilyen kérdésre? Nem okoz-e több bajt, ha én is elmondom a saját válaszomat? Nem vet-e föl több kérdést? Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan válasz, ami mindenkinek megfelelne. Azt mondják a „NEM” is válasz, holott csak egy olyan szó, ami még több kérdést vet föl.
A probléma gyökere egyidős az emberiséggel. A természetes kíváncsisággal, ami az idők során a génjeinkbe kódoltatott. Régen hírnökök vitték az üzeneteket, majd a válaszokat megint más lovasok nyerge rejtette. A technika fejlődésével mindez úgy felgyorsult, hogy a mai rohanó világgal már nehéz lépést tartani. Még több kérdés, még több rossz válasz. Mikor az asztali számítógépeket leváltja a telefon, és a személyes kommunikációt a csetelés, mikor a mondatok helyett szimbólumokat használunk, akkor talán ideje elgondolkodni, hogy nem haladtuk-e meg a saját korunkat? Nem döntöttük-e romba értékeinket és eszméinket azzal, hogy kényszeresen fejlesztünk? Nem vesztettük el a megfigyelés képességét, és a lényeg kiszűrését ebből a folyamatosan zúgó, hömpölygő információfolyamból? Nem áldoztuk-e fel a személyes, minőségi kapcsolatainkat a mennyiség és a felületesség oltárán? Az innováció szükséges, és jó dolog, de... Tényleg elengedhetetlenül szükséges? Vagy csak az emberiség olyan mellékterméke, ami a világot saját kényére-kedvére formálja, közben rohamléptekben dönti romba. Megkerülhetetlen a fogyasztói társadalom mindent átszövő hatása. Új bálványokat imádunk: a pénzt, az internetet és a médiát. De vajon mi lesz a régiekkel? Emlékszünk még rájuk? Vajon a nyomunkban felnövő utódok fognak-e még írni, vagy csak képeket, állapotjeleket, emoji-kat küldenek majd egymásnak? A Z és az azt követő generáció ugyanolyan képírásban fog kommunikálni, mint a sok-sok ezer évvel ezelőtti őseink? Ez lenne a fejlődés ára? Egyáltalán ez valóban fejlődés, vagy csak afféle degeneráció, amivel szép lassan elbutítjuk magukat, és elveszítjük a jó irányt? Hol vesztek el az értékek, amikre olyan sokáig büszkék voltunk?
Mint említettem, a kérdések mindig újabbakat vetnek fel. Vajon… 
Vajon a világon mind a mai napig hány kérdés van függőben? Vajon én miért kérdezek ennyit? Vajon kinek kedveznek majd a válaszok? Nekem, másnak vagy senkinek sem? Annak, aki felteszi vagy netán annak, aki olvassa?
A kérdezősködést nem lehet befejezni, hisz az mindig csak újabb kérdések szül. Ha pedig egyszer az életben eljutunk oda, hogy már nem lesz több kérdés, és minden téma lezárul, akkor mi lesz?
Ez lenne az átlényegülés titka, út a Nirvanába? Avagy a kiteljesedés is csak a végtelen magány egy újabb eddig ismeretlen stációja?

Túl régóta gondolkodom ezen a csodát várva.
Inkább kikapcsolom a gépet.
Mára elég volt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések