Teremthetek–e valamit ott, ahol semmi sincs?

Hogy lehet a semmi valamivé?

Hogy lehet valami és semmi is egyidőben?

Jack London: A formák örökkévalósága

1.

A Ford sötét műszerfalára pillantottam, az olajszintjelzőtől balra lévő jel biztató zöld fénnyel derengett a félhomályban. Jól alakul ez, csak…

– Hajni, ugye tudod, mennyire utálom ezt a szakaszt? Nem vennéd át erre a pár kilométerre? – fakadtam ki, és zavarodottan babrálni kezdem a magnóval. Az öreg kazetta kattogott egy sort majd kissé akadozva elindult. A gitár és a dob kissé nyúzottan szólt, de akaratlanul is ráállt a szám a szövegre.

– Ugyan, Robi, mindig csak panaszkodsz! A pszichológus is megmondta, hogy szembe kell nézned a félelmeddel.

Barátnőm tudálékos kifejezése meggyőzött arról, hogy megint egy olyan, nagy kioktatós részre készül. Viszont a Dire Straits zenéje mindig megnyugtatott vezetés közben, ugyanakkor különös, régi emlékeket idézett fel bennem.

– Ja, sokszor mondta már... – Elharaptam a morgolódást, de magamban egészen addig folyattam, amíg a refrénhez nem ért Knopfler. A szöveget hallva a swing szultánja lettem, mint már oly sokszor. Ebből némi erőt merítettem és gyorsan felhangosítottam, együtt énekeltük Hajnival a we are the sultans–t. Ezzel eltereltem Hajni figyelmét a hegyibeszédről, vagy legalábbis hét perccel késeltettem.

Álságos mosolya mögött a barátnőm pontosan tudta, hogy ettől a szakasztól mennyire irtózom. A három egymást követő alagút felért egy pokoljárással, és ha tehettem, kihagytam. Ha világos volt, ha éjjel, kirázott a hideg és a hátamon égnek állt a szőr. Szekszárd után általában Hajni vette át a kormányt, és én az anyósülésen izgulhattam végig az utat Pécsig. Ritkán jártunk erre, pláne mióta... Szóval félévente kibírtam.

Csak nagyritkán indultam útnak egyedül, de akkor is inkább vonatot, vagy buszt választottam. Rettegtem ettől a környéktől, különösen az alagutaktól, amik sötétek, és félelmetesen hosszúnak hatottak. Minden egyes alkalommal úgy éltem meg, mintha soha nem akarnának véget érni. Ráadásul az apámat is valahol ezen a szakaszon vesztettem el azon a rémes éjszakán. Hasonlóan, mint most, akkor is a Straits szólt, és fater régi Zastavája csörögve falta a kilométereket. Tél lévén hamar sötétedett és édesapám hiába nyomta a gázt tövig, a szürkület észrevétlenül lopakodott a délután árnyai közé.

– Kapaszkodj Robi, mert ez rázós lesz! Most megtu…­ – Apám sose tudta befejezni a mondatot, mert a kocsi meglódult alattunk, és az ülésbe préselődött testemen megfeszült a biztonsági öv.

– Hallod, amit mondok, Róbert? – kérdezte Hajni, mire én felriadtam az éber álomból.

Biztos a zene miatt jutott eszembe újra az az este. Némán izzadva bólintottam, majd újra bekapcsolódtam a zene dallamába, és ujjaimmal vertem az ütemet a kormányon. Ennyi. Eddig tartott a mesterkélten kicsikart haladék.

Hajni belekezdett, és mondta a magáét; a sok felszedett okosságot, amit a tévéből, az internetről és nem utolsó sorban a pszichológustól hallott. Megint azt ecsetelgette, hogy a több mint tíz éve történt esetnek nem kéne rám ilyen hatással lennie. Csak fél füllel hallgattam, mit mond, hisz annyiszor hallottam már.  Olyan könnyen beszél róla… Pedig, ha átélte volna azt, amit én tizenéves koromban, akkor nem lenne ilyen nagy szája. Viszont nem tudtam mérges lenni rá, neki is megvolt a saját baja. Éppen ezek a dolgok hoztak össze minket.

Egy alternatív tanácsadáson találkoztunk, és a közös kávézás után mindketten látni akartuk újra a másikat. Valahogy így kezdődött... És hol tartunk most? Összeköltöztünk, és együtt élek az eleven feledéssel. Hajni betegsége miatt a lakásban minden fel van matricázva, mert már előre tart tőle, hogy idejekorán olyanná válik, mint a szülei, akik nem emlékeznek semmire. Egyfajta progresszív Altzheimer kórban szenvednek, ami ugyan ritkán jön elő, de kétágú felmenővel talán Hajni joggal félt, hogy rajta is elhatalmasodik ez a kór. Talán ezért ismétel el újra és újra az égadta világon mindent.

Nincs ezzel gond, már hozzászoktam. Én így szerettem belé. Ehhez képest az én traumám nem is olyan komoly, hisz a felejtés nincs belekódolva a sejtjeimbe. Csak az orvosok szerint nem vagyok százas, majdnem bolondot csináltak belőlem. Azonban én kitartóan küzdöttem ellene, éppen ezért jártam el a foglalkozásokra is. Ott találkoztam ezzel a kedves teremtéssel, aki pont most kezdett bele a tíz perces a tévés doki szerintbe.

Imádom, amikor ilyen feszülten magyaráz. Kicsit kipirul az arca, és látszanak a gödrök a pofiján. Sose gondolná az ember, hogy ez a nő olyan rémes betegséget hordoz a génjeiben. Mindketten cselekvőképesek és beszámíthatóak vagyunk, és a jogosítványt is megtarthattuk. Alapvetően szeretek vezetni, a világ százhúsz felett olyanná válik, mint egy szürreális festmény. Mintha egy Dali kép kelne életre körülöttem, ahogy én a főszereplőjeként kocsival száguldok az elmosódott világ közepén.

2.

– Apa, a Zápor még nem tökéletes és még tesztelni kell, hogy reagál idegen környezetben.

– Sajnos erre már nem maradt időnk, fiam. A ruszkik újra felszerelték a reléket, mostanra már lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, mikor elvették tőlem, és szándékosan változtattam rajta, mielőtt eljöttem a minisztériumból. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy élesben bevessék, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?

Az életben mindig és minden körbeér, akár a farkába harapó kígyó, és én újra meg újra az öreg Horváth árnyékában találom magam. Nincs rá jobb szó, tényleg van egy kattanásom, csak nem olyan, mint a többieknek a „klubban”. Én tudomány megszállottjává váltam, köszönhetően édesapám mániájának.

Apám, Horváth András korát megelőzve olyan teóriákkal és elméletekkel állt elő, hogy hamarosan az ország vezető tudósaival tette meg a sikerhez vezető első lépéseket. Amikor pedig feljebb jutott a ranglétrán, az elvtársak a minisztériumban tárt karokkal várták. Ebben a pár évben nagyon feszült volt, és sohasem mesélt konkrétan róla, mivel foglalkozik. Igyekezett minél többet velünk lenni, de mégis idejekorán megőszült a haja és a kefebajsza. Hangulata kiszámíthatatlanná vált, bizonyos napokon vidám és szórakozott volt, máskor – általában munka után – nem lehetett hozzá szólni.

Csak morgott és morgott. Számtalanszor és számtalanszor ugyanazt. A Záporról. Az lett a mániája. Aztán egy nap nem ment be, és a rákövetkező napon se. Egy hét után azt vettem észre, hogy édesapám nem jár dolgozni. Mint később megtudtam édesanyámtól, nagy ötletét, a Záport, elvették tőle és apám szinte beleőrült a tudatba, hogy más fogja befejezni a munkáját.

Leépítését követően elmaradtak az esszék és disszertációk a magyar és külföldi magazinokban, és az új, korszakalkotó ötleteiről is csak nekem tartott kiselőadást a nagyszobában, amikor nem a garázsban szereltük a Zápor szívét képező erőgépet. A motort egy régi Uljanovszkiból szedte ki, és orosz technikai könyvek tudásával és kémiai anyagok sokaságával teszteltük éveken át.

Minden egyes részlet és kísérlet alatt asszisztáltam az öregnek, így nem csoda, hogy az iskolában kémia órára egy idő után be se kellett járnom. Tíz évesen már biztos kézzel különféle jódoldatot, sósavat és lúgot kevertem. Míg a többiek kint játszottak, mi minden délután átfutottuk a napi tananyagot és utána a Záport teszteltük. Persze, nyomába se érhettem apám tudásának, és ezt számtalanszor megkaptam tőle. De kellett neki a figyelem, és én mindig is jó hallgatóság voltam. Számtalan gyerekkori élményről megfosztott, és a szociális életem is romokban hevert, de hála az öregnek, a középiskolát már tizennégy évesen befejeztem.

Egyetlen nem szokványos élményünk a könyv-, és tudásszagú hónapok között a pécsi családlátogatások voltak. Ilyenkor felkerekedett az egész família, és az öreg Zastavával több mint százötven kilométert utazott egybezárva, szociális életre kényszerítve. Én nagyon imádtam, végre igazi család voltunk. Egymással foglalkoztunk, zenét hallgattunk és számoltuk a táblákat.

Az utolsó alkalommal ketten mentünk le a nagyiékhoz, apám izgatottságában nem tudott betelni az úttal és egyfolytában magyarázott. Édesanyámnak nem szóltunk és a fővárosban hagytuk. Egyrészt azért, mert a sokadik nézeteltérése után nem volt hajlandó apámmal egy kocsiban utazni, másrészt pedig kikényszerítettem az öregemből azt, hogy vigyen el az útra. Mintha előre megéreztem volna, hogy utoljára látom. Az úton Straitset hallgattunk, átvettük a képletet és az erőforrások listáját. Szekszárd után apám csillogó szemmel a visszapillantóba nézett és azt mondta:

– Fiam, itt az idő! A vihar feltámadt és mi egyenesen a gyomrába tartunk! Meg fogjuk lovagolni! Értetlen tekintetemre őrült nevetésbe kezdett és kikapcsolta a biztonsági övét. A hátsó ülésen az erőgép éles hangon felsikoltott, édesapám alig tudta túlüvölteni azt.

– Kapaszkodj, Robi, mert ez rázós lesz!

3.

Persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és a vég. Az első lépcső a teljesen mesterséges természeti kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Talán azért, mert vonzódott a rég letűnt civilizációk korszakalkotó ötleteihez, vagy azért, mert az elmélete nagyon hasonlatos volt az alkimisták ikonikus kígyójához. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat meg, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, mi titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.

Lomha cseppekben eleredt az eső és halk placcsanásokkal kenődött szét a szélvédőn. Visszább vettem a sebességből, de így is tartottuk a százat. A megfelelő energiára és a folytonosságra szükség lesz, hogy elérjük a formák örökkévalóságának állapotát. Nem az alagúttól, nem a sötéttől féltem, hanem a csalódástól. Hogy nem tudok apám örökébe lépni. Hisz ő volt a nagy Horváth, aki megreformálta a téridő fogalmát – bár ezt kevesen tudták, hisz minden anyag titkosítva lett –, és az oroszok kihasználva a lehetőséget és a diktatórikus uralmukat az országban, egyből bevetették valahol a Mecsek közepén.

Az, hogy mi lett belőle, csak évekkel később tudtam meg. A helyi lapok különös rádióadásokról, és megmagyarázhatatlan fényjelenségekről számoltak be; emberek tűntek el, és évekkel később megőszülve, zavart állapotban kerültek elő. Senki se tudta, mi történt, a kormány hírzárlatot rendelt el, és akkoriban a házunk előtt rendszeresen egy fekete Volga állt. Ilyenkor hallgatni kellett, és korán lefeküdtünk.

Egy alkalommal nem jött álom a szememre, és csak forgolódtam az ágyban, a gondolataim pedig messzire kalandoztak. Lehet, hogy az apám egy titkosügynök vagy gonosz tudós? Zajokat hallottam a konyhából, és úrrá lett rajtam a kíváncsiságom. Kimerészkedtem a sötét folyosóra és a vitatkozó szüleimet hallottam. Szívem a torkomban dobogott, miközben lopva ólálkodtam közelebb a beszélgetésüket kihallgatni.

– Elválok, András!

– Ugyan már, Edit, ne csináld!

– Elegem van belőled, meg a titkos dolgaidból! Már dolgozni se jársz el, és az a fekete kocsi lassan két hete áll a házunk előtt. Tudod te, milyen kellemetlen ez? Tudod, hogy a szomszédok összesúgnak a hátam mögött, mikor elmegyek mellettük?

– Edit, én...

– Ne Editezz itt nekem, Andris! Azt ígérted, hogy ha befejezed a munkád a kormánynak, akkor vége lesz ennek az örökös titkolózásnak. Erre mi történt? A saját fiunkat is belevonod és meghülyíted!

– Hidd el, Edit, ezt nem így terveztem! Én nagyon sajnálom, hogy így alakult.

– Sajnálod, mi? Ha őszinte lennél, akkor beszámolnál arról, mi az ördög az a nagyon fontos kutatás! Akkor talán én is jobban elviselném az elvtársak kocsiját a hortenziáim előtt!

– Edit, minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked!

– És a fiad, Robi? Őt miért avattad be? Könyörgöm, még csak tizennégy éves! És már szinte mindent tud a hülye záporodról és a többi őrültségedről. Miért, András, miért?

Ennyi elég volt aznap estére a szüleim veszekedéséből, és visszasurrantam a szobámba. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy anyám és apám együtt maradt és nincs mitől tartanom. Sajnos az ilyen veszekedések egyre gyakoribbak lettek, és nem csak este, hanem napközben is. Egyetlen menekülési lehetőségem az apámmal töltött órák voltak. A számok és egyenletek tényszerű világát nem tudta beárnyékolni a viharos családi perpatvar.

4.

Szerettem apámmal utazni, és mire végre elég nagy lettem, hogy az anyósülésre üljek, igazi élménnyé vált. Az öreg minden eseményt kommentált, amit az úton láttunk, számoltuk a táblákat és közben Straitset hallgattunk. Mi voltunk a swing szultánjai.

Ahogy magunk mögött hagytuk Bátaszéket, az autópálya összemosódott folttá vált, elmaradtak mögöttünk az autós pihenők, a benzinkutak és a lehajtók is megritkultak. Eddig csendes, és nyugodt utunk volt, talán az eső miatt éreztem így, vagy azért, mert csak nagyritkán előztek meg minket. A szembeforgalom sem volt túl számottevő, mégis bántotta a szemem a néhány éjszakai reflektor fénye. Égette a retinám, miközben remegő lábbal próbáltam a csúszós úton tartani a Fordot. Izzadt jobbamat felváltva pakoltam a sebességváltó és kormánykerék között, és időnként a zölden derengő lámpára pislantottam.

– Olyan feszült vagy, Robi, minden rendben?

– Bakker, Hajni, épp az előbb elevenítetted fel a gyerekkori traumáimat, mégis mit vársz? Jó, hogy ideges vagyok! Az lenne furcsa, ha felszabadultan csacsognék veled, mintha mi sem történt volna.

– Jól van na, nem kell egyből a torkomnak esni! Én csak jót akartam.

– Tudom. Kérlek, ne haragudj! Csak egy kicsit stresszes vagyok – válaszoltam Hajninak, majd elfelhősödött arcát látva kicsit kedvesebben hozzátettem, hogy: szeretlek.

Tudom, hogy nem teheti jóvá a múltat, és tényleg segíteni akar, de ez így kurva nehéz. Hiába próbáltam a kocsira és a fehér választóvonalakra koncentrálni, egyre csak az utolsó úton járt az eszem, amit apámmal töltöttem. Ott és akkor bebizonyította, hogy az Ouroboros és a Zápor valós és kézzelfogható dolog, nem egyszerű elmélet. A barátnőm mintha ráérzett volna, mire gondolok, felém fordult és odabújt hozzám.

– Robi, tudom, hogy kényelmetlen neked ez az utazás, de anyukádat meg kell látogatnod. Most volt a születésnapja és ráadásul húsvétkor sem mentünk le hozzá. Nem nekem hiányzik a telefonon sopánkodó anyósom, hanem neked. Miért nem beszélgetünk közben valamiről? Eddig olyan komoran hallgattál. Nem akarod elmesélni végre, hogy mi történt itt, és miért utálod ezt a környéket?

– Ne már, Hajni! Ne most.

– Légysziiiii! Eddig mindig félbehagytad valahol, és sosem mondtad el, igazából mi is történt. Addig is telik az idő, és nem a vezetésre koncentrálsz. Meglátod, jó lesz, legalább egy kis időre megszabadulsz a tehertől. Meg különben is, a saját problémáimat már nagyon unom. Sőt szerintem te is. Gondolj úgy rá, mint egy foglalkozásra, csak itt én leszek a terapeutád – mosolyodott el cinkosan.

– Nem is tudom…

– Nagyon is jól tudod! Na elő azzal a történettel! – húzta meg a vállamat, és a hirtelen támadt érdeklődés kicsit csökkentette a nyomást a fejemben. Komfortosabban éreztem magam. Ugyan az autópálya feszélyezett, de valahogy megkönnyebbülten kezdtem bele az életemet meghatározó történetbe. Szinte észre se vettem, ahogy az első alagút sötéten ásító szája mohón bekebelezte az autónk.

5.

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, és nem húsz éve.

A sokadik veszekedés után apám megelégelte az akkori életét, és minden jegyzetét, könyvét belegyömöszölte a régi Zastava csomagtartójába. Azt mondta, most egy kis időre a nagyiékhoz megy Pécsre, mert pihenésre és feltöltődésre van szüksége. Tudtam, hogy ez egy kegyes hazugság, elég idős voltam már, hogy felismerjem az ilyen mondvacsinált indokokat. Pláne, miután megláttam a Záport a hátsó ülésen a huszonegynéhány kilójával. A valaha volt kamionmotorra rá se lehetett ismerni, mostanra kábelek és csatlakozók kaotikus tömegévé vált. Oldalán igéző fénnyel derengett pár állapotjelző piros led, ami egy szunnyadó szörnyeteg szeméhez tette hasonlatossá. Megbabonázva bámultam a csomagoló férfit, és könny szökött a szemembe.

– Visszajövök, fiam, ne aggódj!

– És a Záporral mi lesz?­ – Tudtam, milyen fontos az öregemnek az a motor, és azt is tudtam, hogy csak így kelthetem fel kellőképpen a figyelmét. Kérdésemre apám kínosan elmosolyodott és ősz kefebajsza izgatott mozgásba kezdet.

– Természetesen viszem magammal, mert eljött az idő. Ugye tudod, ez mit jelent?

– A hullámok egyenletes terjedése minden síkon fodrozódásokat kelt, és ha ezek elérik a végső pontot, akkor nem lesz tovább. Az ismert valóság keveredik a síkok összességével, majd egyetlen, nagy egésszé olvad. Hacsak nem áll valami az útjába. Egy egészen apró erő is feltarthatja ideig-óráig, ami talán elegendőnek bizonyul, hogy megtörje a formák örökkévalóságának bonyolult láncolatát. És ha pontosak a számítások a helyet illetően, akkor akár az egész a visszájára fordulhat.

Apám mosolya szélesebb lett, mint a Kisalföld.

– Jó tanítvány vagy! Büszke vagyok rád, Horváth Róbert. Meglásd, egyszer nagyon sokra viszed! – mondta és beszállt az autóba.

– Veled mehetek? Szükséged lesz egy segítőre az úton.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, fiam. Anyáddal már így is hadilábon állok, és ha szó nélkül elviszlek magammal, akkor bizonyos, hogy véget ér a házasságunk. Azt pedig nem akarom, mert szeretem az anyukád, és téged.

Tíz perc további kitartó győzködés után kötélnek állt, és nemsokára a budapesti forgalomban zötykölődtünk a városból kifelé. Nem szóltam apámhoz, hagytam beszélni. Először a szokásos tudományos elméletek jöttek elő, majd később az autókat, a házakat kommentálta, és olyan dolgokat, amiket ritkán láttunk együtt. Közben halkan szólt a Dire Straits, az andalító dallamok hátán vesztünk bele Magyarország szürke világába.

Kiszáradt a szám a nagy mesélés közben, az ásványvíz után nyúltam és nagyot kortyoltam belőle. Hajni kíváncsi tekintettel szemlélt, nem szólt egyszer se közbe, hagyta, hadd meséljem a magam módján a történetet. Az állapotjelzőre, majd a sebességre pillantottam, minden rendben volt. A tervek szerint ment minden, hatalmas sóhaj kíséretében folytattam a sztorit.

Szekszárd után tudatosult a tény apámban, hogy egy kiskorút hozott magával az őrült kísérletére. A dühe szokás szerint hirtelen támadt fel és nem tartott tovább öt percnél. Nem győztem szégyenkezni, ugyanakkor valahol büszkeséget is éreztem, hogy túljártam az öreg eszén, amit később ő is megjegyzett. Ezzel vissza is kanyarodtunk az immár szokásos témánkhoz, a Záporhoz, és az Ouroboroshoz. Nem értettem a sietség okát, sem a miértjét.

– Apa, a Zápor még nem tökéletes, és tesztelni is kell, hogy reagál idegen környezetben.

– Robi, erre sajnos már nem maradt időnk. A ruszkik újra felszerelték a reléket, és lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, és szándékosan változtattam rajta pár longitudót, amikor elvették tőlem. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy újra bevessék élesben, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?

Tudtam, persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és az első lépcső a teljes kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.

– De honnan tudod a zéró anomália koordinátáit? – kérdeztem értetlenkedve, és legbelül sejtettem, hogy azok a fekete kocsik nem véletlenül strázsáltak naphosszat a házunk előtt.

– Megvannak a magam forrásai, fiam. Azt se feledd, hogy az egészet én terveztem! Szerinted véletlen, hogy a rádióadások mostanában sisteregnek? A pécsi adótorony az abszcissza, az x tengely, a budai pedig az ordináta, az Y. Az anomáliának valahová a közös metszőpontra kell esnie, az origóra, ami valahol itt van. – Előre mutatott, és én belenéztem a vaksötétbe. A villanypóznák fénye bevilágította az utat, de a körülöttünk levő tájból csak a nagyobb dombok és néhány ház pislákoló lámpája derengett.

 – Ez így olyan, mint a tű a szénakaz… – Elakadt a szavam, mert eszembe jutott a Zápor, és a piros fénnyel izzó motorra sandítottam.  – Ez fog segíteni bemérni a zéró anomáliát, igaz?

– Mint mondtam, egyszer nagyon nagy ember leszel, fiam. Bekapcsolod?

Hörögve kelt életre a Zápor. A helyzetjelző lámpák zöldre váltottak, és a motor küszködve zakatolt a hátsó ülésen. A mai napig kísért a pillanat, mikor meghallottam a sípolást. Közeledünk a zéró anomália felé, és összeszorult a gyomrom. Apámra sandítottam, aki boldog mosollyal fordította meg a Straits kazettát, és beletaposott a gázba.

6.

 – Mi történt utána? Hogy nézett ki az anomália? – Hajni levedlette magáról a kényszerűen hallgató szerepét, és feltámadt érdeklődése zavaróan hatott rám. Nem, mintha nem bíztam volna benne, de a harmadik alagútba érve már kínosan éreztem magam. Sípolt a fülem, és úgy izzadtam, mint a kövér emberek egy kiadós futás után. A szemem ide-oda járt a műszerfalba beépített plusz mutató és a sebváltó között. Fontos az állandó sebesség, hogy ne törjön meg a dinamika és a folytonosság.

– Hogy mi? A kocsink belehajtott az anomáliába, amiből szabad szemmel semmi se látszott. A sipító motor és a rázkódó karosszéria azonban elengedő volt, hogy tudjam, elérkezünk a vihar központjába.

– Okés, ez világos, de pontosan mi történt? Mi lett az édesapáddal?

– Ahogy áthajtottunk az anomálián, a kocsi lefékezett és irányíthatatlanná vált. Ide-oda cikáztunk a deres úton, majd a korlát fogott meg minket. Időm se volt gondolkodni, csak az életemért imádkoztam. Hatalmas csattanást hallottam és mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, apámra pillantottam. Azaz csak a hűlt helyére, mert a kormány mögött nem volt senki! Egyszerűen köddé vált a faterom!

– Azta! Ez nagyon durva! Egyszerűen csak eltűnt? Szívem, ezt nagyon nehéz elhinni! Nem csodálkozom rajta, hogy folyamatosan mentort váltottál. Egyáltalán hitt neked valaki?

– Eleddig nem. Azt mondták, az átélt autóbaleseti trauma hatására képzelem így! Egy ideig próbálkoztam, de aztán feladtam. Kitaláltam egy finomított verziót, amit már az egyszerű ember gyomra jobban bevesz. Azt meséltem el utána mindenkinek.

A kocsi alig érezhetően remegni kezdett. A kormányt erősen kellett szorítanom, hogy az úton tartsam az autót, és a tempót is nehéz volt tartani ennyire közel a cél előtt.

– Basszus! Egyszerűen felfoghatatlan. De mi lett az anomáliával és a Záporral?

– Őszintén kérded? – Ránéztem Hajnira, aki szinte magából kikelve bámult rám.

– Persze, hogy őszintén! De nem mennél egy kicsit lassabban, mert nagyon rázza a fenekem az ülés, és kezd nagyon zavaró lenni a sípolás. Mondtam neked, hogy inkább egy igazi szerelővel nézessük meg a kocsit, és ne te javítsd meg…

– Ez nem az ülés, és a kérdésedre válaszolva: tovább vittem apám örökségét!

– Ugye, nem?

A karosszéria mostanra elviselhetetlenül remegett és rázkódott, a sípolás pedig úgy felerősödött, hogy alig hallottam Hajni kétségbeesett kérdését. A kocsiba épített motor majdnem ugyanaz volt, mint amit apámmal terveztünk, csak épp tovább fejlesztettem. Az a sok óra a műhelyben, és a budapesti forgalomban töltött éles tesztek most térültek meg. A műszerfalon szinte sütött a zöld fény az eddig figyelt lámpából, annyi időm maradt, hogy kikapcsoljam a biztonsági övem és benyomtam a we are the sultans of swinget.

– Kapaszkodj meg, bébi, ez most rázós lesz!

Első fejezet

Zöld, tajtékos habok nyalták körbe a kikötőbe érkező csatacirkáló oldalát. Megannyi sérülése ellenére a First Lady akadálytalanul szelte át a Malaka-szorost és Malajzia partjai mellett hajózva elérte végcélját, Szingapúr cölöpökön álló kikötőjét. A többi hajóhoz képest a First Lady igazi monstrum volt, a maga százhatvan méteres páncélozott testével és negyvenegynéhány ütegével, joggal érdemelte ki a tenger ragadozója címet. Egy ideig a kikötő előtt vesztegelt, majd mikor kellő hely szabadult fel, a hajógyomor mélyében hangosan felzúgtak a Babcock & Wilcox kazánok és a gőzturbinák hajtotta több tonnányi acélszörny bekúszott Szingapúr alsóvárosi kikötőjébe. A csatacirkáló kürtje fülsiketítő hanggal adta tudtára Oroszlánvárosnak, hogy a brit haderő tengeri farkasa megérkezett. Az emberek mind a fedélzeten, mind a mólón sürgölődni kezdtek, perceken belül akkora nyüzsgés támadt a hajó körül, mint egy hangyabolyban. Egyenruhás tisztek osztogatták a parancsokat és kreol bőrű ládahordók, tarka ruhákba öltözött malájok siettek a brit tengerészek segítségére.

Henry W. Lyle hadnagy magányosan állt az orrban, és közönyösen bámulta az eseményeket. Ráharapott pipája szárára és majdnem akkora füstöt fújt a felhőtlen ég felé, mintha magából a csatacirkáló keményéből szállt volna fel. Egy dologról nem tudott lemondani még a háború végéhez közeledve sem, az pedig a pipázás volt.
Huszonéves korában hadba szólította a Korona, és archeológiai tanulmányait félbehagyva a Távol-Keletre kérte magát. Tette ezt azért, mert nagybácsikája, az ideje korán megboldogult Charles W. Lyle mániákusan gyűjtötte a keleti tárgyakat és a Brit Kelet-indiai Társaság oszlopos tagjaként minden hatalma megvolt, hogy unokaöcsét a megfelelő útra terelje. Részben az ő sugallatára, és részben saját érdeklődéséből kifolyólag került Bombay városába. Sajnálatos módon nem sok időt tölthetett itt, mert nem sokkal később átvezényelték az afrikai frontra. A harcok során sok bajtársát elvesztette, félve a kiszámíthatatlan sorstól nehezen barátkozott, ám a második búr háború idején rámosolygott a szerencse. Megismerte a kor egyik katonai géniuszát, Thomas Edward Lawrencet, akivel jó baráti kapcsolatba került, és ez az évek során se kopott meg, mind a mai napig tartották egymással a kapcsolatot. Mikor szétváltak útjaik, Tomtól ajándékba kapta azt a kéziratot, ami új célt adott az életének. A Bölcsesség Hét Pillére nem volt több húsz oldalnál, de Henry az elolvasása után egész más szemmel nézett a világra. Latba kellet vetnie minden, az egyetemi időkből megmaradt lingvisztikai képességét, hogy megértse a szanszkrit nyelven írt szöveget. A három hónapos kutatómunka megérte, így szerzett tudomást Srivijaya Szeméről. Az ereklye birodalmakat tett naggyá és döntött porba, ha hinni lehet az ősi írásnak. Felfedezéséről tájékoztatta a Kelet-indiai Társaságot, a Londonból érkező táviratban csak ennyi állt:
- Mindenképpen a németek előtt kell megtalálnia Lyle!
A parancs értelmében nyomába eredt a rejtélynek. Kutatásai hónapokig eredménytelenek voltak, mígnem a puszta szerencsének köszönhetően, egy földig rombolt falu határában nyomra bukkant. Egy régi rituális áldozóhelyen Srivijaya jelét látta belekarcolva az égetett agyagoszlopba. Az egyetlen életben maradt bennszülöttől megtudta a Hadendowa törzs legendáját. Emberöltőkkel ezelőtt a területükön felbukkant egy vak próféta és bedawiul, a nyelvükön szólt hozzájuk. Vért és eleven hús áldozatot kívánt, cserébe jólétet és termékenységet ígért a hadendowáknak. A sebesült állítása szerint a próféta a Nagy Vízen túlról, az Oroszlánok Városából származott. A bennszülött az életéért a törzs egyetlen kincsét -a próféta ajándékát - egy ívesen hajlított tőrt ajánlott fel Henrynek.
A régmúlt időkön való elmélkedést a harang kolompolása szakította meg, és a hirtelen hangra nagyot harapott pipája szárába.
- Végre megtalálta az Oroszlánok Városát! Elérkezett az ideje, hogy utána járjon az évek óta hajszolt mítosznak és családja nevét örökre beírja a Kelet-indiai Társaság történelmébe. 

Lyle elköszönt Alexander Hardcastle kapitánytól. Biztosította arról, hogy felesleges aggódnia, hisz épségben vissza fog térni. Veteránként sok nyelven beszélt, nála volt megbízható pisztolya és mindig is könnyen boldogult idegen földön.
A First Lady fedélzetéről bajtársai körében távozott, a mólóra érve letaglózta a meleg. A cölöpökre tákolt deszkákból párolgó nedvességtől perceken belül csatakos lett, és folyt róla az izzadtság. Megfordult már olyan helyeken, ahol elviselhetetlen volt a forróság, de itt Szingapúrban a levegő nem mozdult. A szél nagyritkán feltámadt ugyan, de csak a meleget és a tengeri párát mozgatta meg, ami észrevétlen lopózott ruhái alá. Lenge, szürke ruhában, vállán a hátizsákkal belevetette magát az Oroszlánok Városa élettől lüktető kikötőjébe.
Egy órába telt, mire kijutott az Alsóvárosba. Útközben megszólított pár munkást és régi templomokról, ősi helyekről faggatta őket, ám azok szóra se méltatták az angolt. Vagy nem tudtak angolul, vagy egyszerűen csak nem akartak tudomást venni róla. A portékájukat kínáló árusokkal nagyobb szerencséje volt, mert azok egyből válaszoltak. A gond az volt, hogy csak pár szót értett a thai nyelvből, ráadásul ezt a karattyoló nyelvjárást nem ismerte. Végül kellő elszántsággal és megfelelő kézmunkával mégis sikerült kihámoznia egy templom nevét. A kikötőből kifelé vezető úton a magukat kellető, hiányos öltözékű hölgyektől nem egy szemérmetlen ajánlatot kapott, de nemet mondott rájuk. Mielőtt megcsodálhatta volna az alsóvárost, az utcán hömpölygő színes forgatagból kivált egy díszes ruhás alacsony, maláj. Hatalmas rizskalapja eltakarta fél arcát, ruhája az indiai kurtát idézte, de ez rövidebb volt, a nyakánál és ujján hímzett zöld levelek pompáztak.
- Mister, akar látni város? Adnan lenni riksa, vinni el magát! – mondta tört angolsággal és foghíjas szája biztató mosolyra húzódott.
- El tudsz vinni Sri Veeramakaliamman templomához?
- Persze mister! Ismerni várost, mint tenyeremet. Lenni enyém legjobb riksa! - hajlongott a maláj és intett Henrynek, hogy kövesse. Az alkalmi lehetőséget kihasználva Lyle elindult újdonsült kísérője után az egyik mellékutcába, ahol egy kerékpárra rögzített oldalkocsi várta őket. A bicikliről nagy foltokban pattogzott a festék, bizonyos pontjain kivehető volt még eredeti, élénk piros színe. Az oldalkocsi fehér teteje az ország zászlajához tette hasonlatossá a riksát. Adnan a nyergébe pattant és barátságosan intett bal kezével az angol katonának.
- Látni mister, legjobb! – veregette az oldalkocsi tetejét, a gyors mozgástól a csuklójára tetovált kék hurok életre kelt.
- Ha ez a legjobb, akkor milyen lehet a legrosszabb? - dünnyögte pipája alatt Henry, és némi küszködés árán beleszenvedte magát az oldalkocsiba, ami panaszosan felsóhajtott az angol súlya alatt. Láthatóan nem európai emberre lett méretezve, mert lábát fel kellett húznia, de addig helyezkedett, míg meg nem találta azt a kényelmes pozíciót, amivel ideig-óráig kibírja. Felszisszent, ahogy elindultak, mert a kocsi éles pereme a térdébe nyomódott.
- Lenni Vészák, ilyenkor város szép!
A vékony maláj minden erőfeszítés nélkül hajtotta a riksát. Henry megpróbált beszélgetést kezdeményezni vele angolul, de az csak a saját nyelvén karattyolt. Gyorsan és megállás nélkül magyarázott hol utasának, hol az előttük haladóknak.

Szingapúr belvárosa épp oly színes volt, mint lakói öltözéke. Tarka imazászlók, száradó ruhák és rikító maláj feliratok borították a házakat. A brit kolonizáció nyomaként Henry nemegyszer felfedezett egy-egy angol kiírást lokálok és más szórakozóhelyek oszlopain. Az útszéli árusok hangja összefolyt a városban szórakozó brit és holland katonákéval, az Oroszlánok Városa nyüzsgött, élt körülöttük. A tömegbe vegyülve, automobilokat és kerékpárosokat kerülgetve lassan haladtak. A lassú tempó láthatóan zavarta a riksás malájt, mert két rikoltás között felgyorsított és az első adandó alkalommal - dühös autókürtölések közepette - balra kanyarodva bevágott az egyik mellékutcába.
- Biztos, hogy erre van az a templom? – kérdezte Henry a biciklit tekerő férfitól, azonban semmi válasz nem érkezett. Adnant lefoglalta a fal mellett álló bodegák és kosarak kerülgetése. Pár utcával távolabb egy elhagyatott térre jutottak, a fák árnyékában egy kicsiny imatemplom rejtőzött. Az aranyozott, nyolckarú asszonyszobor előtt tucatnyi fejkendős, fekete száriba öltözött nő borult a poros földre. Hangos matrázásukat visszaverték a falak.
- Om Klim Kalika-Yei Namaha!
- Templom mister. – a riksás lelassított és közben körbe mutatott, de Lyle rosszallását látva újra mozgásba lendült. Hogy ne zavarják meg az imádkozókat, lassan haladtak el a mormoló asszonyok mellett. Egyikük hirtelen felpattant, mintha az ördög szállt volna meg és az oldalkocsi felé rohant.
- Szádhu! – mogyogta Adnan.
A kocsiban feszengő Henry hátrahőkölt és a táskájáért nyúlt, amiben a váltás ruhán és a tőrön kívül a fegyvere lapult. Az asszony megmarkolta az oldalkocsi éles peremét ezzel, megállásra kényszerítve a riksát, és közelebb hajolt az angolhoz. Szeme sötét volt, akár az éjszaka, tekintete a semmibe révedt, szája szélén hab fehérlett. Nyakában lógó imalánca - egy kisujjnyi, ívesen hajlított fekete penge - Henry lábához ért.
- Új kor köszönt az Oroszlánok Városára! Hét nap múlva Aiueb Gnshal, a Sötét Anya fia megtalálja az alkonyban Srivijaya Szemét – suttogta a nő hibátlan angolsággal.
A riksás maláj fennhangon rákiáltott a nőre, az csodálkozva elengedte a kocsit, ami meglódult a döbbent Henryvel. Az angol férfi egy ideig fel sem fogta a történteket, és csak némán nézett maga elé. Majd mikor tudatosultak benne az asszony szavai, megálljt parancsolt a malájnak. A riksás azonban rá se hederített, csak tekert tovább. A félelem kiült az arcára, ahogy hátra-hátra pillantott. Szűk utcákon, zegzugos épületek mellett hajtottak el. Végül egy sikátorban nagyot fékezve megállapodtak egy díszes kelméket és színes üvegeket áruló bodega előtt.
- Útnak lenni vége mister! Szállni ki! – mondta a rizskalapos maláj éles hangján. Henry nagy nehezen kikászálódott az oldalkocsiból és pénzét kereste a hátizsákjában. Közben, amúgy félvállról odavetette a riksásnak:
- Már ott vagyunk? Biztos, hogy jó helyre hoztál? Nem látom sehol a templomot…
Nem érkezett válasz és mikor az angol felnézett, már nyomát sem látta Adnannak.

A történet egy úgynevezett "többkezes" novella, azaz jómagam csak elkezdtem és négy írótársam folytatta. A The Black Aether magazinban jelent meg, és ide kattintva elolvasható a teljes novella. (119. oldalon kezdődik)

– Rapidus morte! - intett nagyvonalúan a cicomás kelméket viselő episcopus, és a jobbjában tartott pásztorbot, a velencei arannyal futtatott patérissza kétszer koppant a földhöz. A fríz falu főterén ácsolt dobogó tompán visszhangzott az ütések nyomán. A díszes ébenfa bot keresztjén egymással szemben ágaskodó kígyók beleremegtek a mozdulatba, megbabonázva a szájukat tátó falusiakat, akik az ordaliumra gyűltek össze. Két fehérbe öltözött diaconus feladta az utolsó kenetet a bűnös léleknek, aki oly messzire kóborolt a nyáj biztonságától, hogy nem átallotta enkezével fellapozni a falu egyetlen Bibliáját, és enszavával tolmácsolta minden vasárnap annak tartalmát. Se sacredos, se diaconus nem lévén, példás büntetésre számíthatott az egyszerű közember, még a második millenniumot követően is. Azonban az episcopus sietős intése gyors halált rendelt el, így a rangidős presbiter egy ostyát erőltetett az összezárt ajkak közé.
– Volenti Deo, corpus Cristi.
– In aeternum Amen – sóhajtotta Németalföld püspöke, nagyot kortyolva a vérveres borból. Íze feledtette vele az ítélkezés unalmas procedúráját, és mellesleg az idő is jobban telt, ha Jézus vérével múlatta. Addig ízlelgette, forgatta a clunyi apátság tradicionális eljárással készült borát, amíg a bűnös kiszenvedett, és miután utolsót rándult, a püspök is lenyelte a testes vöröset. Unott, disznószerű pofájára az ital vörös pírt lopott, ahogy a presbiterre emelte a tekintetét.
– Ez volt az utolsó bűn a mai napra? – kérdezte az episcopus az idős papot, akinek a közvetlen megszólítástól elfelhősödött a tekintete, de tartotta magát a ceremóniához, és a Biblia idevágó passzusával felelt.
– Az emberiség bűneiért engesztelni kell, hiszen minden bűnnel megsértitek az Urat és hatalmat adtok a Sátán kezébe, hogy uralkodjon fölöttetek és a világ fölött.
– Igen, ezt én is tudom – horkantott fel türelmetlenül, tisztségéhez méltatlan hangnemben az apát, és tekintete a falu presbiterére szegeződött – Van még más is, vagy rátérhetünk végre a lényegre?
Mindeközben a harmadik bűnös evilági testét a diakónusok az önjáró kordéra helyezték. A szerkezet mélyén életre keltek a fogaskerekek és áttétek, ahogy terhét befogadván megindult a gazos, macskaköves úton, hogy csatlakozzon az érsek villám-hajtotta batárjához.
– Szentséges Atyám, még egy dolog maradt. Az egyik bűnös megszentségtelenítette a kápolna ajtaját és falát, frízül írta ki a Nagy Könyv egyes mondatait, az Ön által felszentelt oltárt pedig alsó nedveivel gyalázta. Természetesen mindent elkövettünk, hogy lemossuk ezt a gyalázatot… – a presbiter hangja suttogássá halkult, és egy lépessel közelebb lépett a dobogón trónoló püspökhöz, hogy mondanivalóját csak ő hallja – …de mintha mindez nem lett volna elég, a tettes egy rovátkolt viaszhengert hagyott maga után. Mivel az eklézsiának nincs alkalmas eszköze, hogy lejátssza, ezért az egyik bizalmasomat szalajtottam vele püspök uram utrechti klastromába. Biztos voltam benne, hogy fontos, csakúgy, mint az eltévelygők igaz útra vezetése.
– Igen, valóban fontos volt! – Bernard von Eberhard Németalföld püspöke maga mellé támasztotta hatalma jelképét és hümmögve mélyedt gondolataiba.
– Vox populi, vox Dei. – köpte megvetéssel a szavakat az episcopus. Még hogy a nép hangja az az Isten hangja!? Azon a bizonyos viaszhengeren így kezdődött az üzenet, mely két héttel ezelőtt elindította a lavinát az Atyaszentegyház kebelén, minek következtében Németalföld püspöke itt, Drachten falujában kötött ki. A henger felkavaró tartalma nem egy álmatlan éjszakát okozott a püspöknek, és meghallgatása után haladéktalanul értesítette a nála vendégeskedő inkvizítort. A savmarta arcú férfi ragaszkodott az ügy azonnali kivizsgálásához. Az epicosus próbált a lelkére beszélni, hogy ez túlnő egyházi feladatain, de a viaszhenger olyan istenkáromlást tartalmazott, ami avatatlan kezekbe kerülve nemcsak Európa Istenbe vetett hitét kérdőjelezi meg, de a Biblia bizonyos passzusait is új, más értelemmel tölti meg. Az ismeretelen férfihang olyan természetességgel és orgánummal taglalta a Szent Könyv evangéliumait, hogy az akaratlanul is magával ragadta a hallgatót. Nem facsarta ki, és nem is magyarázta túl, csak olyan szemszögből közelítette meg, amit az eddig eltelt kétezer évben ilyen nyíltan senki sem mert kimondani. Egyértelműen az Atyaszentház által kiépített rendszer ellen szólt; a nép hangján kimondott igék szabad akaratot, szabad gondolkodást hirdettek. Ez pedig nagyon nem volt ínyére sem a püspöknek, sem a Vatikán elöljáróinak. Magának a Pápának is a fülébe jutott a pletyka és a következő héten személyesen kereste fel az episcopust. Arról, hogy milyen beszélgetés zajlott le a sekrestyében, von Eberhard nem beszélt senkinek, de a kegyelmes Atya távozása után két hű presbiterének kellett életet lehelni sápadt, láztól remegő testébe. Miután magához tért, egész este imádkozott, a kelő nap fénye pedig már a hatalmas villámbatárban érte. Az utazásra négy milites Christi, a Hit felkent bajnoka és a barna csuhás inkvizítor szegődött mellé. Közel két napos zötykölődés után egy ködös reggelen az ormótlan gépszörny begördült Drachten falujába, nagy riadalmat keltve a hétköznapjaikat élő falusiak közt.
Bernard püspök érkezését követően egy fertályórányit beszélgetett a presbiterrel, mielőtt elrendelte volna az ordaliumot. Mint kiderült, három elveszett, bűnös lelket gyanúsítanak a szörnyű tett elkövetésével. Azonban se tűz-, se vízpróbát nem tervezett a püspök, hisz minek is? Pénz nem vándorolt az egyházi alamizsnaperselybe, így szó sem lehetett bűnbocsánatról. Az ítélet már jóval a kihirdetés előtt eldöntetett. Egy kivételével minden gyarló lélek megbánást tanúsított - a rabló ugyanúgy, mint a sírgyalázó -, de mégis bűnösnek bizonyultak Isten, a Pápa, és Bernard püspök szemében. Az utolsó, a renitens tanító azonban rezzenéstelenül állta a presbiter által előcitált bűnöket, csakúgy, mint a villámszekerén utazó salétromsav-marta inkvizítor csontig hatoló pillantását. A püspök hosszú kínhalált tervezett neki, de időközben meggondolta magát, mert biztos volt benne, hogy a tanár polgári vértanúvá kíván válni, úgy, mint elődei a történelem során. Ez pedig megengedhetetlen volt az egyház számára, hisz nem hiányzott még egy lázadás, pláne nem a bíborosi választások előtt.

*
– Episcopus?
– ... – Németalföld püspöke felriadt gondolataiból, majd zavartan nézett a falu papjára.
– A templom...
– Igen, presbiter, kérlek mutasd az utat – intett a kezével, és lenyomott egy rózsafüzérrel becsavart kallantyút. Hangos morgás hallatszott az ülőalkalmatosságból. Fogaskerekek keltek birokra a gőzmotolla hajtotta erővel, és a trón harminc centire felemelkedett a levegőbe.
A csalódott tömeg java már elszállingózott az esemény végével, de az ottmaradtak közül páran megrémültek a püspök lebegését látván. Von Eberhard elfojtott egy félmosolyt az önkéntelen polgári megnyilvánulásra. Nem csoda, hogy ez a nyáj akkor is farkast kiált, hacsak egy nagyobb fa árnyéka vetül rájuk. Tudatlan, elmaradott népek ezek a frízek, távol a civilizációtól és az egyház igaz kebelétől.
*
A templom Drachten közepén állt, harangtornya magasan az égbe nyúlt. A cudar időjárás, a gyakori fagyok és a metsző északi szél megpróbáltatásai nyomán az épület megrogyott, és már-már félő volt, hogy magába roskad. A habarcs néhol mállott, a templom alapjául szolgáló kőtömbök foghíjas mosollyal üdvözölték az egyházi vezetőt és kíséretét. Hangos ropogás kíséretében feltárult a hatalmas tölgyfaajtó. A sokat látott faerezeten megkopott latin szavak: az úrházát meggyalázó tettes festéke nehezen kopott, hiába mosták és vakarták naphosszat a diakónusok.
Krisztus felkent bajnokai a bejárat előtt álltak meg, hogy eleven, ám annál veszélyesebb szoborként vigyázzák a bejáratot, míg uruk a templomban teszi a dolgát. Az ajtó nehéz sóhajjal bezáródott, és bent a hirtelen levegőmozgásra a falikarokba ágyazott, örökké égő mécsesek lángja megrebbent. A presbiter a templomban esett gyalázatot ecsetelte, míg eljutottak az oltárig. A trónus épp csak elfért a padok között.
– Agnus Dei. – A püspök fennhangon olvasta a sekrestyét csúfító megkopott feliratot.
– Jámbor légy, mint a ma született bárány – mondta a pap, ám hangja mondat közben megváltozott. Sokkal erőteljesebbé és határozottabbá vált, mint odakint a dobogón.
Von Eberhard leereszkedett trónjával és a székében dohogó szerkezet apró füttyjelekkel kompenzálta a nyomást. Az inkvizítor savmarta arca ráncba szaladt, ahogy az episcopus sem maradt közömbös a presbiter hangszínének változására.
– Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és viszont nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem.*
– Fiam, nem értelek. Hogy merészeled gyalázni a hitet, és az egyház szentségét?
– A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj** – lehajtotta a fejét, és kezével megálljt parancsolt a felé lendülő csuhásnak. Mikor felnézett, már nem a presbiter volt, hanem valami más, több, mint ember. A püspök és az inkvizítor előtt lényegült át, és a kiteljesedés végén a Szeráfok Hercege megrázta magát. Arca - kőből metszett szoborél -, szemöldöke és orra vonalát magába olvasztotta a fenséges fény, ami két szeméből áradt. A hangja pedig - mikor a száját újra szólásra nyitotta -, végigsöpört a termen. Az elementáris erő az inkvizítort ledöntötte lábáról, a püspök pedig kizuhant trónjából.
– Mit képzeltek magatokról, ti szánalmas pondrók!? Több száz éve mérgezitek az igaz emberek szívét és lelkét a dölyf, és a gőg bűnébe esve! Atyám megelégelte a szenvedők kimondatlan panaszait és sirámait, mik az égbe szálltak meghallgatatlanul. Türelme a második ezredfordulóval végére jutott, és döntött. A világot meg kell menteni tőletek, és a hozzátok hasonlóktól! Ha kell, tüzes vassal égetem ki a mételyt, mert én vagyok a nép hangja és a nép hangja az …
– Isten hangja – suttogta szinte egyszerre a padlón szűkölő püspök és inkvizítor, életük utolsó percében.




(A novella a reformáció 500 éves jubileuma jegyében íródott.)


A szövegben szereplő latin kifejezések és idézetek:
rapidus morte! - Gyors halál
episcopus - felszentelt püspök v. megyés püspök
diaconus - segédlelkész/pap
sacredos - pap
ordalium - Istenítélet (Általában tűz vagy vízpróba)
Volenti Deo, corpus Cristi - Isten akaratából, Jézus teste
In aeternum Amen - Mindörökké Ámen
milites Christi - a Hit felszentelt katonája, vagy Jézus katonája
Agnus Dei - Isten báránya


* Lukács evangéliuma 6, 43-44

** Lukács evangéliuma 6.45

Those who do not remember their past are condemned to repeat their mistakes.

George Santayana

A csapot bámultam. A fém kifolyó vízköves felületét. Fehérnek kellett volna lennie, ahogy a fürdőben édesanyámnál, Újpesten. Nálam, ebben a kis legénylakásban mégis kénsárga üledék tapadt a krómozott acélra. Nem volt logikus, hiszen hetente takarítottam, és ilyen szintű mocsok kialakulásához hetek kellenek.

Mi az, ami minden háztartásban megtalálható?

Mi az, amit mindenki fogyaszt?

Mi az...?

Víz: a bolygónk felületén megtalálható leggyakoribb anyag, a földi lét alapja. Egykoron víz uralt mindent, az élet innen indult el, és ide tér vissza. Hisz ami valaha úr volt, újra az lesz, minden csak idő és türelem kérdése.

Felhúztam a kart, a strang nagyot rándult, és a zavaros folyadék köpködve spriccelt ki a csőből. A mosogatótálca hamar megtelt. Elzártam a vizet, és vártam. Átlátszónak, színtelennek és tisztának kellett volna lennie. Mégis a csapból órák óta az az émelyítően büdös, arzén szagú cucc jött, amitől felfordult a gyomrom. Amikor legutóbb ittam belőle, még nem volt ilyen, de azután is ájulás, majd napokig hasmenés és hányinger kínzott. Nem tudtam, mi történhetett.

*

Átlagos ősz volt, évek óta mindig így indult. Az eget megannyi borongós felleg lepte, szomorú hangulatot lopva az utcán tébláboló emberek szívébe. Az augusztusi meleg egyik hétről a másikra elszállt, a rekkenő hőséget felváltotta a nyirkos hideg. A rövidnadrág és a szandál után előkerültek a szekrényekből a pulóverek, és a könnyű kabátok. A fák és bokrok is búskomor delíriumba burkolództak, dicsőségüket és páncéljukat vesztett lovagok voltak ők, a nyár lovagjai, kik a nyert csata után visszavonultak.

Az egész egyszerű influenza vírusként kezdődött. Köhögéssel és lázzal indult, majd pár napon belül komolyabbra fordultak a tünetek. Volt, aki egyből a legsúlyosabb stádiumba került, és volt, aki makacsul ellenállt neki és csak reszelősen köhögött.

Mindebből semmit sem vettem észre, hisz az esemény napokon belül lezajlott és az otthoni munkám közben fel se tűnt, mennyire elnéptelenedtek az utcák. A hétfőnként tartott légiriadót hallottam már nem egyszer, de sose tudtam hozzászokni. Megvallom furcsa volt, hogy naponta hallottam, de nem foglalkoztam vele, mert a határidő baljóslatúan közeledett.

Egy építészcégnél dolgoztam, mint külső munkatárs, és egész nap a gép előtt ültem. Online és offline kommunikáltam a többiekkel, meg kell valljam, mikor a határidő előtt négy nappal az ember megkapja a változtatások végeláthatatlan listáját, a legkevésbé érdekli a külvilág.

Dolgoztam és dolgoztam. Nagy ritkán felálltam, hogy kinyújtóztassam magam. Ilyenkor lementem a ház elé elszívni egy cigit. Köszöntem a bevásárlásból hazaigyekvő nyugdíjasoknak és a kutyát sétáltató, babakocsit tologató asszonyoknak. Ekkor, és csak ekkor éreztem, hogy milyen egyedül vagyok, és mennyire hiányzik mellőlem egy társ, akivel megoszthatnám az életem, aki színt lopna a mindennapok szürkeségébe.

Dühösen messzire pöcköltem a csikket, és újra munkához láttam. A nagy pohár vizet egy hajtásra húztam le, mert a cigaretta után mindig megszomjazom. Már akkor is feltűnt, hogy mennyire más íze van, de a fejemben kavarogtak a munkával kapcsolatos ötletek. A megrendelő által kért javítások körmérkőzést játszottak az idegpályámon az ingerrel, hogy elküldjem melegebb éghajlatra a projekt menedzserét.

Hiába nem volt ínyemre a dolog, újra a retinaégető gép elé ültem, és munkához láttam. Az első intő jel az volt, hogy nem jött email. Eleinte örültem, majd később már furcsállottam, hisz elküldtem az újradolgozott dokumentumokat és terveket, de nem érkezett válasz. Ennyire egyszerű nem lehet, gondoltam, és kimentem a konyhába. Útközben rám tört a gyengeség. Megszédültem, a beépített szekrénybe kapaszkodva próbáltam észnél maradni. A láz alattomosan és orvul tört rám és elsötétült előttem a világ.

Önkívületi állapotba kerültem, percekig, órákig feküdhettem az előszoba hideg parkettáján. Máshol jártam. Kénsárga falak közt, egy távoli, számomra idegen világ kapujában. Talán csak a láz miatt, de annyira valódinak és igaznak éreztem mindent. Látszott a leheletem, és a fagyos pára életre kelt. Suttogott és csalogatott. Akaratomon kívül mentem, tettem a lábaimat egymás után. Nedves nyomok maradtak utánam a fekete bazaltkövön. Úttalan folyosókon és számtalan elágazáson túl kiszélesedett a kürtő, és egy vakítóan sárga medencénél találtam magam. A bugyogó víz beteges fényben, pulzálva lüktetett, és a mélyén megmozdult valami. Tehetetlenül, csodálkozva szemléltem a látványt. Kedves női hangok csiklandozták az elmém, és egyre csak azt suttogták, hogy velük kell legyek, mert közéjük tartozom.

Nem tudom, mi hívott. Ahogy megláttam a halszerű, pikkelyes testeket, amik aránytalanul hosszú karokkal úsztak a kénsárga barlangi tóban, elszörnyedtem. Egyikük megfordult a vízben akár egy úszó a startkőnél, és láthatóvá vált a gerince mentén végigfutó tarajos csontkinövés. Ekkor tértem magamhoz. A parkettán feküdtem, Félix, a szomszéd kutya volt a megmentőm. Panaszos vonyítása hozott vissza onnan túlról, és én végtelenül hálás voltam érte. Ki tudja mi történik, ha közelebbről megismerem a medence lakóit?

Azóta nem ittam a vízből, és nem fürödtem. Azaz próbáltam, de mikor teli engedtem a kádat vízzel, máris feltámadt bennem a félelem. Mi van, ha azok a lények tényleg léteznek?

Idegesen gyújtottam egyik cigit a másik után, és csak gubbasztottam a konyhában. Rám esteledett. Minden itthon levő italt elfogyasztottam. És mikor már semmi - se a tej, se a maradék ásványvíz - sem csillapította a szomjam, láttam neki az évek óta gyűjtögetett alkoholkollekció elpusztításának. Tokaji aszúk, és más nemes borok estek áldozatul, nem kíméltem a többi megmaradt szeszt sem. A céges partyról visszamaradt fehér rum ugyanúgy csúszott, mint az édesapámtól kapott kerítésszaggató. Muszáj volt valamivel tompítanom az agyam lüktetését és hiába ittam, és lötyögött a folyadék a hasamban, mégis szomjas maradtam. Alkoholos mámorom közben a mobiltelefonomat nyomkodtam, hátha felveszi valaki, és meg tudom vele beszélni a lázálomom. Végig hívogattam a névjegyzékemben lévő összes számot, de vagy nem volt hálózat, vagy ha ki is csengett, akkor sem vette fel senki. Kissé illuminált állapotomban kellő bátorságot éreztem, hogy újabb próbát tegyek a vízzel. Mivel a konyhai csappal megjártam, gondoltam teszek egy próbát a fürdőszobában. Teleeresztettem a kádat, belenyomtam egy egész flakon tusfürdőt és sampont. Az átkozott víz nem habzott, csak viaszos sárgán derengett a húsz wattos izzó tompa fényében. Egy ideig néztem és vártam, hátha történik valami, hátha…

Nem tudom, mikor untam meg és nyúltam a dugóért. Páni félelmemben felüvöltöttem, ahogy a sikamlós test hozzáért a karomhoz. Markom összeszorult, és zihálva kaptam ki kezem a vízből. Kihátráltam a fürdőből, és percekig csak néztem a fekete gumidarabot.

Egy óra is beletelt, mire elegendő bátorságot szedtem össze, hogy visszamerészkedjek. A kád üresen állt és nyoma sem volt benne az álmomban látott lényeknek! Visszamentem a konyhába, és rágyújtottam egy újabb bűzrúdra, egyrészt, hogy az idegeimet csillapítsam, másrészt, hogy elgondolkodjam azon, mi történt az utóbbi órában.

A részegségem egy csapásra elszállt, és én kiszáradva vártam, hogy magyarázatot találjak a dolgokra. Megbontottam az utolsó palackos ásványvizet, és túljutva kezdeti rémületemen a tévé elé botladoztam. Meg akartam nézni, mi történt a világban. A magyar csatornák közül majdnem minden hangyás volt, de legalább a külföldiek bejöttek. A CNN-re kapcsolva kitágult a szemem és a számban lévő kortyot a tévére köptem.

Hungary is under lockdown! – ment az alsó sávban a felirat – Borders are closed, the whole country is under quarantine. An unidentified virus spread out and according to the authorities at this moment, no cure is found for the virus….

Gyorsan átváltottam a magyarra és az egyik hangyafoci alatt meghallottam a himnuszt, és a következő üzenet:

„Figyelmeztetés!

Felhívjuk a lakosság figyelmét, hogy kerüljék a vízfogyasztást! A kőbányai és a Gellérthegyi víztározóba eddig ismeretlen összetételű idegen anyag került, ami a főváros ivóvízhálózatába is bejutott. A hetekkel ezelőtt történt szabotázs akciót a TrueSelf Kollektíva vállalta magára, és ezt minden jelentősebb hírportálon megosztotta. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság a Katasztrófavédelmi Főigazgatóság közreműködésével már dolgozik a kialakult probléma elhárításán. A vízminőség ellenőrzésében részt vesz az Országos Epidemiológiai Központ, a Rendőrség pedig forró nyomon kezdte meg a nyomozást az ügyben.

A biztonság kedvéért senki ne használja a fővezetéken érkező vizet, ne érintkezzen közvetlenül vele, és legfőképp ne fogyassza, se forralva, se máshogy! Aki rosszullétre, szédülésre, vagy alhasi fájdalmakra panaszkodik, azonnal keresse fel háziorvosát vagy a legközelebbi kórházat.”

*

Elérkeztem az utolsó cigihez, és még mindig a tévében látottak jártak a fejemben. Mi a büdös franc történt Magyarországgal?!

Kavarogtak bennem az érzések, magam sem tudtam, mi folyik az országban. A fővárosban nagyon nagy gondok vannak, ez egyből kitűnt, de vajon vidéken és a kisebb településeken is hasonló a helyzet? Kínomban újra a telefonért nyúltam, és egy olyan számot tárcsáztam, amit évente egyszer szoktam. Kicsengett.

– Mi van? – szólalt meg egy mérges hang a vonal másik oldalán.

– Apa?

– Igen? Mit akarsz éjnek idején? Tudod te, mennyi az idő?

– Igen, tudom. – feleltem megnyugodva – Semmi különöset nem szeretnék, csak meg akartam bizonyosodni, hogy minden rendben veled.

– Miért ne lenne? Mondd meg anyádnak, hogy újabb büntetés érkezett a nevére. Ezerszer mondtam már annak az átkozott nőszemélynek, hogy fizesse időben a számlákat. Fiam, ezt én már nagyon unom, és belefáradtam már a hülyeségeitekbe… Akarsz még valamit?

– Nem. Nem szeretnék semmit. Anyának majd elmondom, hogy mit üzensz. Apa?

– Igen? Mi van?

– Arra kérnélek, hogy ne igyál a vízből egy ideig, jó?

– Miért ne igyak? Nehogy már megint megmondd nekem, hogy mit csináljak!

– Légy szíves! Sosem kérek tőled semmit, ha ezt megteszed.

– Jól van, majd iszom szódát. Van még valami? Tán álljak fejen egész este?

– Nem, isten őrizz. Nincs más, jó éjszakát Apa.

– Neked is fiam.

A vonal megszakadt és megnyugodtam. Apám ugyanolyan undok, mint régen. Nagy baj nem lehet vele, azonban ismét kaptam tőle egy ígéretet. Csak remélni tudtam, hogy ez majd nem bizonyul olyan üresnek, mint az eddigiek. Nagyot sóhajtva felálltam, és reflexből megnyitottam a csapot. A sárgás víz útnak indult, és hangos loccsanással érkezett a mosogatóba.

– Bassza meg! – csúszott ki a számon, és elzártam.

A tenyérnyi folyadék olajszerűen oszlott el, és távozott a lefolyóban. Üledéke – a sok apró, fekete homokszem – baljósan sötétítette el a tálca fémjét. Letéptem egy darab papírtörlőt, feltöröltem vele a sarat, és egyből a szemétbe hajítottam. A karomon így is minden szőrszál az égnek állt, a libabőr lassan, módszeresen terjedt tovább a testem minden pontjára. Le kellett ülnöm, és nagyokat lélegeztem. Anno még egy céges tréningen tanították ezt vész esetére, és a koncentráció fokozásra.

Hiába minden, továbbra is zaklatottan járkáltam fel s alá, majd végül döntöttem: kimerészkedem az ajtón túlra! Szabóék mellettem laktak, kíváncsi voltam, ők hogy élik meg ezt a vészállapotot.

Kinyitottam az ajtót, metsző szél vágott az arcomba. Valaki már megint nyitva hagyta a lépcsőházban az ablakot. Füstszagot éreztem, a szél hozta a hátán, mint az elkavarodott tollpihét. Kimentem a zárt körfolyosóra, és megálltam a biztonsági ajtó előtt. Egyszerű tábla hirdette, hogy Szabóék itt laknak. Óvatos kopogással kezdtem, és miután nem jött válasz, hosszan megnyomtam a csengőt. A berregés az ajtón túlról is hallatszott, de más nem. Semmi válasz vagy mozgás nem volt. Egy ideig ott szobroztam, majd mikor meguntam, lejjebb mentem és minden lakásnál végigcsináltam ugyanezt. Sehol sem történt semmi! A házmesterünk a földszinten lakott. Kopogásom nyomán ajtaja résnyire nyílt. Fennhangon bekiabáltam egy „Hahó, van itt valaki”-t és kisvártatva beljebb merészkedtem. Por és pókháló borított mindent, mintha évek óta elhagyott lett volna a lakás. Öklömnyi pókok és hatalmas patkányok futottak szerte-széjjel, ahogy lépteim alatt nyikorgott a parketta. Félrehúztam a konyhát leválasztó függönyt és megállt bennem az ütő.

– Mi a ...  – eddig jutottam és nem jött ki több hang belőlem.

A férfi a sütő mellett hevert. Koszosfehér trikó és melegítő volt rajta. Fedetlenül hagyott testéről hiányzott a hús, és a csont fehéren világított a félhomályban. Kezében egy összetört vizespoharat szorított. Ennyi elég volt, futólépésben rohantam az udvarra, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát. Hosszan, harákoló köhögésszerűen tört ki belőlem a barnás folyadék. Pánikomban izzadtam és ziháltam. „Ilyen nincs, ilyen nincs” ismételgettem szüntelen.

Kiesett az idő, percek vagy órák múlva még mindig a társasház udvarán álltam, és lassan, de biztosan lábadoztam. Mire megnyugodtam volna, a hányásomban megmozdult valami. Cigaretta nagyságú vak férgek tekeregtek benne, és a kemény betonba próbálták fúrni magukat.

Felüvöltöttem és papucsommal újra ás újra rájuk tapostam. Miután egy se mozdult többet, tudatosult bennem, hogy ezek a lények csak belőlem jöhettek! Azonnal orvosi segítségre van szükségem! Mert, ha a férgek bennem vannak, akkor előbb-utóbb ki is akarnak jönni! Abba pedig belegondolni se mertem, mi lesz akkor… „Ilyen nincs” ismételtem a mantrámat vég nélkül. Újra nagyokat kellett lélegeznem, és jó időbe telt, mire kellőképpen megnyugodtam.

Felrohantam az emeletre és a sötétben félvakon felöltöztem. A villanyt hiába próbálgattam, nem gyulladt fel, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Magamra kaptam az utcai viseletem és kényelmes sportcipőbe bújtam. Egy kis ideig még tétovázva álltam az ajtóban, majd visszamentem a konyhába, és elraktam az egyik szupermarket akciója keretén belül zsákmányolt szakácskésemet. Imádtam, úgy szelte a húst, mint az álom.

Ezek után nem tudtam, hogy az utcára kilépve mire számíthatok, így egy mosogatórongyba csavartam a kést, és a kabátom zsebébe süllyesztettem. Baj esetére jó lesz.

Az utcára kilépve a szokásos környezet fogadott, azzal a különbséggel, hogy egy teremtett lelket sem láttam. Lassan indultam a kerületi kórház felé, gyanakodva lestem az ablakokat és a kapualjakat. Távolról gyereksírást és üvöltözést hallottam, és megörülve a néma csendet megtörő hangoknak, felgyorsítottam. Talán akad valaki, aki elmagyarázza, mi történt…

A családot két sarokkal lejjebb találtam meg. Apa, anya és két gyerek, akik vigasztalhatatlanul bőgtek. Eléjük toppantam és őrült módjára belefogtam mondókámba:

– Na végre! Emberek, meg tudnák mondani, hova lett mindenki? Egyszer csak egyedül találtam magam, a csapból az a kénes színű trutyi folyik és egyszeri fogyasztás után is nagyon rosszul vagyok… Kérem, segítsenek!

Gyanakodva mértek végig, és az apa a háta mögé terelte a két megszeppent gyereket. Úgy néztek rám, mintha a síron túlról szólnék hozzájuk.

– Nem tudom uram, mire céloz… Mi csak sétálni jöttünk le, innen a Gomb utcából. Minden rendben van magával? – Miközben a férfi beszélt, az anyuka lehajolt a gyerekekhez és elővett a táskájából egy ásványvizes palackot. Sárgás folyadék volt benne és azt nyomta az egyik kezébe. Megbabonázva meredtem a vízre, a szám sikolyra nyílt, mikor a kisfiú a szájához emelte, hogy igyon.

– NE! – parancsoltam rá. Előrántottam a késem, erre a család megdermedt. Ügyetlenül megpróbáltam leszedni róla a rongyot, félig-meddig sikerült is.

– Ne igyál belőle, te gyerek! Nem látják, hogy ez is olyan?

A beállt csendet az anyuka törte meg, elvette a gyerek kezéből a palackot és felém fordult. Óvatosan közelebb lépett, szólásra nyílt a szája. Esküszöm minden istenre, hogy a fogaira tapadva egy olyan férget láttam, mint amilyen bennem is van!

– Milyen? Biztos, hogy jól van? – kérdezte illedelmesen a nő, és továbbra is meredten bámulta a kést.

– A víz szennyezett! A hírekben is bemondták! Az ország karantén alatt áll! – újra belefogtam a mondókámba, és a feleségre koncentráltam. – Hát nem érti? Az a víz nem jó!

A támadás meglepetésként ért. A férfi rúgásától kezemből messzire repült a penge, a nyomában jövő ütéstől megszédültem és a földre roskadtam.

– Ez egy dilinyós! Hívd azonnal a rendőrséget, asszony! – rivallt a feleségére, közben kaptam még egyet, amitől elsötétült a világ.

Egy világos szobában tértem magamhoz.

Az asztalhoz voltam bilincselve, mind a kezem, mind a lábam. Alig tudtam mozdulni. Jobban szétnézve semmi furcsa nem tűnt fel, talán a jobb falat uraló tükör nem illett a képbe. Lassan kezdett derengeni, miért vagyok itt: a tévében látott hírek a vízről, és a fővárosban kialakuló bajokról, az üres társasház, a hulla földszinten és a család.

Az ajtó ekkor kinyílt, és egy alak lépett be rajta. Fekete öltönye élesen elütött a szoba fehérségétől, ami minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a rendőrség, vagy a kormányügynökség kezébe kerültem. Ruganyos léptekkel közeledett, és egy biccentéssel helyet foglalt velem szemben.

– Uram, emlékszik valamire? Meg tudja mondani a nevét, vagy azt, hogy milyen nap van ma?

– Mindenre pontosan emlékszem! – kezdtem magabiztosan – Várady Krisztiánnak hívnak, és ma szeptember tizenkilencedike vagy huszadika van.

A férfi bólintott, és biztató kézmozdulattal jelezte, hogy folytassam.

– Belső építész vagyok, szabadúszóként dolgozom, és hála istennek, most jól megy. Bekerültem néhány nagyobb volumenű projektbe, és a munka teljes gázon pörög, lefoglalja a napjaim és estéim. Tegnap, avagy ma – nem is tudom már mikor – vettem észre a változást, elmaradtak az emailek, és a Krisztina utcát is kevesen rótták. A lényeg, hogy szokás szerint otthon voltam és dolgoztam. Délután felé megszédültem, szerintem el is ájultam. Nem tudom, meddig voltam kiütve, de mikor felkeltem, egy őrült világban ébredtem. Aggasztó híreket hallottam a külföldi csatornákon, mivel a magyar nem jött be, és az állításuk igaznak bizonyult, miszerint az ivóvízzel valami gond van.

– Mégis mi a gond vele, Várady úr?

– HOGY MI ?! – emeltem fel a hangom. – Maguk nem vették észre, hogy valami sárgás színű lötty jön a csapból?! És mintha ez nem lenne elég még a palackos ivóvíznek is kénszaga van!

– Kérem, nyugodjon meg, és csak szép lassan folytassa, rendben?

Mély levegőt vettem, és megpróbáltam elvonatkoztatni a helyzet abszurditásától. Nem elég, hogy meg vagyok bilincselve, de még faggatnak is. Erőt vettem magamon, és újfent hozzáfogtam a mondandóm kifejtéséhez.

– Ezután mindenkit felhívtam, aki a névjegyzékemben szerepel, de senki sem vette fel. Ezt afféle jelnek tekintettem, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam…

– Elnézést, hogy a szavába vágok, de a szociális médiát nézte? Tudja, Facebook, Instagram, Twitter?

– Nem néztem. Utálom az efféle szarságokat. Akivel beszélni akarok, azt felhívom, és mindenki mással emailen tartom a kapcsolatot.

– Értem. Folytassa kérem, ha van még mondanivalója…!

– Igen. Mindezek után a tévében azt láttam, hogy Magyarország karantén alá került. Ekkor még jobban kétségbe estem… Majd felhívtam édesapámat, aki vidéken lakik, és az megnyugtatott, hogy legalább felvette. Beszéltem vele, majd pár órára lepihentem.

– Várady úr, mikor aludta ki magát úgy igazán?

– Mindig elalszom, de úgy igazán? Megvan annak jó pár hónapja is. Tudja... Hogy is hívják nyomozó?

– Péterfy – segített ki.

– Köszönöm. Tudja Péterfy nyomozó… az én munkám meglehetősen hektikus. Van olyan időszak, hogy túl kell hajtanom magam, és van olyan, hogy csak elvagyok, mint hal a vízben. Szóval, miután kellő erőt gyűjtöttem, kimerészkedtem a társasház folyosójára, mert szerettem volna megtudni, hogy a szomszédaimmal mi a helyzet.

– Jóban van ön a szomszédaival? Szabóékkal vagy a házmesterrel, Lukáccsal?

– Eleddig semmi probléma nem volt. Miért kérdezi?

– Csak érdeklődtem, semmi komoly. Az igazolványait megtaláltuk a zsebében, miután elláttuk.

– Nos, semelyik szomszéd nem nyitott ajtót, és ekkor mentem le Lukácshoz. Bár ne tettem volna…

– Miért, mi történt?

– Nehéz szavakba önteni. Olyan volt a lakása, mint ami több éve elhagyatott, és a házmester…

– Igen…?

– Ott feküdt a tűzhely előtt, és nem volt rajta semmi hús! – mondtam és a kezembe temettem volna az arcomat, de próbálkozásom hatására a bilincsek megfeszültek.

Így az asztalra hajtottam a fejem, sós könnyeim ott gyűltek tócsába.

A nyomozó rendes volt, hagyott sírni, nem erőszakoskodott. Csendben maradt és türelmesen várt. Az érzelmi rohamból ismét a légzésterápiával jöttem helyre, és mikor úgy éreztem, hogy jobban vagyok, felemeltem a fejem. Épp időben, mert elkaptam azt a sanda pillantást, ahogy a nyomozó a oldalsó falat uraló tükröt méregette. Biztos voltam benne, hogy nem véletlen, és valaki ül a fal mögött, és ez nem sok jót ígért.

– Jobban van? – kérdezte kedvesen. – Kér egy pohár vizet, vagy egy kávét?

– Nem, köszönöm – suttogtam harákolva – Inkább folytatnám, hogy a végére jussak...

– Rendben. Utána még felteszek pár kérdést, aztán lepihenhet egy nyugodt helyen, rendben?

– Jó, persze. Ott tartottam, hogy a lakásban tett látogatás után már nem tudtam, mit tehetnék. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a legközelebbi kórházba és kivizsgáltatom magam, hisz én is ittam a vízből. Felöltöztem és magamhoz vettem a kedvenc késem.

– Elnézést… a kését? Szereti azt a kést? Gyakran magánál hordja?

– Szeretem, de csak az otthoni főzéshez használom.

– Értem, kérem folytassa.

– Kimentem az utcára, néptelen volt. Teljesen kiürült. Elindultam a célom felé, és útközben hallottam meg a gyereksírást. Megörültem, hogy végre találtam valakit, aki felvilágosítást adhat a történtekről. Elindultam a hang irányába, és…

– Akkor futott össze a családdal, akik minket is hívtak…

– Eegen. Ők voltak az egyetlenek, akikkel találkoztam az utcán. Normálisnak tűntek, beszédbe elegyedtem velük, de miután láttam, hogy a fertőzött vízzel akarják itatni a gyereket, nem hagyhattam annyiban.

– Fertőzött?

– Igen, az ásványvíznek sárga színe volt… szerintem ezután tudják mi történt, talán jobban is mint én…

– A család beszámolója meglehetősen pontos volt. Mondja Várady úr, mióta nem szedi a gyógyszereit?

– Ezt meg honnan...? – suttogtam döbbenten.

– Voltunk a lakásában, és házkutatást tartottunk, természetesen engedéllyel. Nos?

– Hát, egy jó ideje nem vettem be semmit.

– A tartozásai igen tetemes összegre rúgnak, és az anyja lakását már a behajtók kerülgetik. Ezzel kapcsolatban szeretne mondani valamit?

Egyre antipatikusabb volt a nyomozó. Szavai keserű mérget tódítottak a számba. Hogy jön ide mindez? Hisz a víz megmérgezte az embereket, én pedig csak megpróbáltam túlélni! Gyanakodva néztem a nyomozóra, aki, mint aki karót nyelt, úgy ült a széken hibátlan öltönyében. Keze nedvesen csillogott, és a tekintete… most figyeltem meg először jó alaposan. Fekete szembogara sárgás, kocsonyaszerű lében úszott! Nem tudom, hogy miért nem tűnt fel első látásra! Ő is fertőzött!

– Ennyit tudok mondani Önnek, nyomozó.

– Rendben, Várady úr. Mit is mondott, milyen projektekben van benne?

– Egy Ferenc körúti iroda felújításában, és egy vidéki ipari park berendezésében…

– Azzal, ugye tisztában van, hogy az ipari parkból nem lett semmi, és a Ferenc körúti irodát átadták fél éve?

– Nem, dehogy! – feleltem ingerülten. – Mind a mai napig érkeznek hozzám a módosítási kérelmek, és a tervezői nyilatkozatot sem írtam alá!

– Nézze Krisztián, azzal ugye tisztában van, hogy én segíteni próbálok magának és a javát akarom? – kérdezte kedvesen, ám szeme sárgás fénye mást sugallt.

– Gondolom, így van. – mondtam flegmán.

– Köszönöm. Nos Krisztián, én úgy vélem, hogy mára eleget gyötörtem magát, és azt hiszem, mindenre kitértünk. A közeljövőben újra találkozni fogunk. Kérem aludja ki magát rendesen, hogy holnap fitt és kipihent legyen.

– Miért mi lesz holnap?

– Várhatóan csak egy egyszerű péntek, de önnek pihenésre van szüksége.

Bólintottam, és nem beszéltem többet. A nyomozó felállt, és megfordult. Ekkor láttam meg a gallérja mögül kikandikáló férgek farkát. Ő szerintem nem vette észre, mert nem foglalkozott velem, csak odasandított a szoba egyik oldalát elfoglaló tükör felé, majd hümmögve biccentett, és kiment.

Magamra maradtam újra.

*

– Mi a véleménye, Péterfy nyomozó?

– Hogy nekem? Őszinte leszek, még csak a filmeken láttam ehhez hasonló őrületet… – A nyomozó hátradőlt, és nagyot kortyolt a vízből, megnedvesítve kiszáradt ajkát. Megköszörülte a torkát és folytatta. – Az egész abszurd, és nagyon beteg, de valahogy mégis… olyan összeszedett!

– Figyelmezettem előre. – mondta a doktornő, miközben levette a szemüvegét és a szárát szórakozottan tekergetni kezdte – A téveszmék sokszor olyan logikusan felépített abszurd valóságok, hogy az is előfordul, hogy másokat is a hatásuk alá vonnak vele, és akár követőkre, hívőkre is szert tesznek!

– Mint az alufóliasapkás bolondok? Ez a helyzet Várady Krisztiánnal is? – vetette közbe Péterfy.

– Még várom az anyagát, de konzultáltam már telefonon a korábbi kezelőorvosával. Végleges eredmények még nincsenek, de…

– Előzetes diagnózis?

– Gravis, negált doxazma, komoly indulatkezelési zavarok, paranoid és skizoid személyiségjegyek…

– El tudná mondani úgy, hogy egy hozzám hasonló laikus is értse?

– Várady Krisztián elveszítette a kapcsolatát a valósággal. – szögezte le a doktornő, és közben letette a szemüvegét, majd határozottan nézett a nyomozóra – Valószínűleg nem szedte a gyógyszereit, az utóbbi időben pedig egyre ritkábban és rendszertelenebbül járt el a találkozókra a pszichiáterével. A gyógyszerek ahhoz kellettek, hogy képes legyen szétválasztani a valóságot a képzelettől. Korábban paranoid skizofréniával kezelték, amihez az elmúlt évek alatt hozzájött ez a téveszmés pszichózis.

– Mármint ez a képzelt valóság? A fertőzött vízzel? Meg az összeesküvéssel?

– Igen. Számára ez a valóság, és igyekszik minden részletet olyan logikusan összefűzni, ahogy csak képes rá. És Várady intelligenciája elég magas, hogy a története meglepően összeszedett legyen. Ahogy ön is mondta, nyomozó. Bizarr, abszurd, de az ő számára megingathatatlan bizonyosság.

– De, ahogy ön is mondta, néha olyan hihető a képzelgésük, hogy másokat is meggyőznek. Ez nem jelenthet gondot a Zápor projektre nézve?

– Az elmegyógyintézetben nem talál senkit, aki hinne egy téveszmés páciensnek. A története ráadásul olyan abszurd elemeket tartalmaz, ami azoknak is hihetetlenné tennék, akik más esetben elgondolkodnának rajta.

–­ Nagyon remélem doktornő, hogy igaza lesz, de majd idővel elválik.

*

„Ilyen nincs” – ismételtem vég nélküli mantrámat, és a repedezett falra újabb rovátkát húztam. Eddig két látogatóm volt, az egyik a kihallgató szobában látott nyomozó, a másik pedig Édesanyám.

A férfi nagyon kedves volt velem. Újból ugyanarról kérdezett, mint előtte, hogy mennyi ideje nem szedtem a gyógyszereket, és milyen gyakran telefonáltam vagy emaileztem munka ügyben. Kár volt ezt felhoznia, mert egyből eszembe jutott a munka és a félbehagyott projektek. Talán egy kicsit nehezen viseltem, két ápolónak kellett visszatartania, hogy el ne hagyjam az intézményt. A dulakodásban megszúrtak és valószínűleg begyógyszereztek, mert mikor magamhoz tértem forgott velem a világ. Ráadásul egy bontatlan levél várt az asztalon ismerős kézírással az oldalán.

„Ilyen nincs”

Kisfiam… – kezdte édesanyám, papírra vetett szavai jobban martak a sósavnál. A kezelésemet csak félig állja az állam, így pénzzé kellett tenni legénylakásom és minden ingóságom.

Jobb ez így gyermekem, neked is és nekem is. Remélem végre nyugalmat találsz, és egyszer az életben örömet is okozol édesanyádnak, azzal, hogy nyugton maradsz.

Csak nem? Már anyámat is megfertőzte a vírus? Máskülönben nem írna ilyet nekem!

„Ilyen nincs”

Mindenki azt hiszi, hogy őrült vagyok! Pedig talán én vagyok az egyetlen normális ember ebben az épületben! A nővérek, a doktorok fertőzöttek, de még a többi beteg is! Talán András nem, de ez se biztos… Tiszta pillanataiban, – mikor épp nem a világunkat megszálló idegen erőkről mesél, – értelmesen tudunk beszélgetni. Ő meghallgat és igazat ad nekem. Ráadásul ő se iszik vizet, ahogy én sem.

Nem tudom, mi lesz velem, de kitartok, amíg tudok! Egy idézet jutott eszembe egy régen olvasott verseskötetből, magam sem tudom, hogy miért, de egyszer csak beugrott:

…víziók zord éjén

Láttam tűnt boldogságom;

Szívem megtört, mert élet és fény

Nem volt – csak éber álom…

A novella a Porcelánszív Holt Remények karácsonyi anyagában jelent meg 2017-ben.