Jobb ma egy pókláb, mint holnap nyolc
– Miért?! – Peckes Zeljin átkozódva
rúgta arrébb a követ, és az kettőt pattanva halk csobbanással merült el
az útszéli ingoványban. Lassan már egy holdkelte óta szidta megállás
nélkül legnagyobb riválisát Gorbilt, azt a gennyes, undorító, nyápic
alakot, amiért pofátlanul elorozta előle Sittucus ereklyéjét, a szent és
szőrös póklábat, és az azzal járó kiváltságokat. Pedig a Pókharapók
goblintörzs vezetői jogarát Zeljin nemhogy megérdemelte volna, de a
törzsfőnök egyetlen fiaként egyben jogos jussa is volt. Ez a bosszantó,
ám rendkívül kellemetlen helyzet úgy marta a lelkét, mint a nyári
hunyópók mérge. Ami ez után következett, arra még visszaemlékezni is
rossz volt. Úgyhogy, ha lehetett, kerülte a témát. Minden alkalommal
amikor pedig eszébe villant az eset, átkozódott egy sort, és belerúgott
egy kósza kőbe vagy göröngybe, attól függően, épp mi került az útjába.
Nem válogatott különösebben, a göröngy az göröngy volt, Gorbil meg egy
anyaszomorító rohadék!
Ilyenkor pár órára rendbejött, hogy
azután dupla erővel harapjon a szégyen és a megsemmisülés, a pórul járt
goblin egyszerű és haszontalan lelkébe. Azonban Sittucus mindent-látó
nyolc szeme figyelhette őt a végtelen hálók mélyéről, mert az önvád és a
lelkimarcang csak-csak visszatért. Nemhogy óránként, de már fél óra
nyugta sem volt tőle. Így újra belekezdett végtelennek tűnő litániájába:
korholta a Pókharapók törzsét, álnok volt-barátját, az életet, és
leginkább magát, amiért ilyen vak volt.
– Miért?! – sóhajtotta Zeljin. Majd,
mint eddigi vándorlása során sokszor, már jó előre kinézte vérmes
bosszújának tárgyát. Az álnok kőre képzelte kenyeres pajtása arcát.
Hosszú, lelógó fülek, kiugró, karvalyszerű, állandóan taknyos orr, és a
mélyen ülő, vizenyős szemek a bozontos szemöldök alatt. A selymes és dús
szakáll fölött húzódó gúnyos vigyor pedig ugyanaz volt, mint mikor
örökre kiátkozta szerencsétlen Zeljint szeretett mocsárbeli falujukból,
Arachonból. Se kényelmes fekhelyként szolgáló selyemhálóját, se
kitinpáncélból készült pajzsát nem hozhatta magával, csak hű fegyvere, a
csáprágó tőr maradhatott nála, meg az a hasztalan, ideg nélküli íj,
amit a Szent Hegyen találtak. Bezzeg Gorbil milyen jól járt! A gyűrű,
amit elorzott előlem végtelen hatalommal ruházta fel, és olyan
testszőrzetet növesztett, amilyenhez kedve volt. Többek közt ennek is
köszönhette győzelmét, és Fortyogó Fazék döngetni-való lánya, Fizzbumm
farát!
Ezen emlékekre Zelin még nagyobb dühbe
gurult, és nekifutásból bikázott bele az áruló Gorbil-képű kőbe, ami
legnagyobb meglepetésére legalább akkorát ordított, mint a kiátkozott
goblin.
– Aúúúú! – kiáltotta a kő és Zeljin
majdnem egyszerre. Mindketten fennhangon sérelmezték az erőszakos
atrocitást, Zeljina bütyke miatt, a másik meg ki tudja mi miatt.
Pár perces, szabadon bemutatott törzsi
tánc után a goblin fájdalmasan leeresztette a lábát. Nagyujján a retkes
körmöt épp csak zöldes bőre tartotta, és furcsa szögben állt a többihez
képest. Nagy fújtatás és pár cseppnyi krokodilkönny után a helyére
igazította a csálé testrészt, és nem átallotta a világba sírni bánatát:
– Miért? – szaladt ki száján ma immár
sokadjára, és visszhangja nem késlekedett sokat ennek megismétlésével. A
goblin sunyin körbenézett, de a Farkas-mocsár ezen szeglete csendes
volt. A szél erőtlenül sodorta a bomló tőzeg szagát a levegőben, és a
délutáni napból még jó néhány óra volt hátra sötétedésig. Nem látva más
ellenfelet, mint a kődarabot, előhúzta csáprágóból készült kését és
azzal förmedt az akadékoskodó buckára:
– Te meg mit feleselsz?
– Áááá, semmit goblin uram! Csak éppen próbálnám felhívni figyelmét kellemetlen helyzetemre.
– Hogy mi van? – Peckes Zeljin, immár
kevésbé peckesen, mint inkább sántítva járta körbe a „követ”, bőszen
keresve jobb lába ádáz ellenfelének beszélőkéjét.
– Erre, erre mösziő büdös, erre vagyok…
– Mösziő? Há’ hogy merészelsz gyalázni
engem, te, te...kő! – azzal rúgásra emelte a lábát, de az utolsó
pillanatban meggondolta magát. Egyrészt a lábikrája még fájón sugározta
az előző balul elsült jobbost, másrészt meg a francnak se volt kedve
birokra kelni egy ilyen nevetséges valamivel. Ha ezt a falubeliek
látnák, hogy ő, a sokra hivatott Zeljin, Kaffogó Snothejm dicső fia egy
ilyen nevetséges csatába keveredik, akkor oda lenne a nem létező jó- és
lápba tiport rosszhíre. Ezért hát goblinunk félretette minden eddigi
dühét és felháborodását, majd csipa-tarkította sárga szemével jobban
megfigyelte a szószátyár „követ”. Mert, hogy Zeljin kurta lábával nem
követ talált el, abban most már biztos volt. Kellett egy kis idő, míg
kiszúrta a mocskos ábrázatot a porlepte sisakban. Bizony egy fej volt
az, amit ő kőnek nézett, és nyakig volt merülve a mocsárban!
– Hát te meg miféle szerzet vagy? –
kérdezte őszinte meglepetéssel, és a választ meg sem várva jókorát
köpött az álcázott valaki vagy valami szeme közé. Érzésből, amúgy első
blikkre saccolta meg azt, hogy a tisztítónyál hol lehetne a
leghatékonyabb. Mindezt persze jóindulatból tette, csak hogy tisztábban
láthassa a bajba jutottat, mellesleg a „mösziőzés” végett is jól esett a
kicsinyes bosszú.
– Hogy a tavi nadájok húzzanak a
nádszálvékony... – eddig jutott a felháborodott hang, és már érkezett az
újabb „áldás” a ragyásképű, zöld vakarcs felől.
– Értem én, értem goblin uram, most már tiszta a dolog!
– Te csak azt hiszed, hogy tiszta! –
azzal egy utolsót sercintett, és kérges tenyerével vikszolni kezdte a
sáros fejet. Először az ádázul lobogó, skarlátvörös szemek, majd a
karcsú, szinte nemes vonású arcél, és legvégül a fényesen csillogó,
csepp formájú sisak vált láthatóvá.
– Pföj, de randa vagy! Há’ te miféle
szerzet vagy, és mi a Sittucus hálóját keresel itt a földben? Tán valami
beszélő, mocsári krumpli vagy?
– Goblin uram látványa hasonló
érzésekkel tölti el belsőm, így megnyugtatom, az Ön gyomorforgató
látványától jómagam sem kápráztam el.
– He’?
– Akarom mondani goblin uram, én csak
egy bajba jutott tündérfi vagyok, aki sajnálatos módon ilyen sorsra
jutott. – csicseregte éles hangon a vikszolt arc.
– Akkor már ketten vagyunk. Hiszen jómagam – a nagy Peckes Zeljin – is rábaftam.
Ezzel abbahagyta a koszos arc suvickolását, és mind az egy-ötvenével kihúzta magát – bár most csak egy-negyvenhat lett, mert sajgó jobbja nem engedte kiteljesedni –, majd fancsali képpel befejezte a mondatot:
– Hátba fullánkoltak, ellenem
fordították a csáprágót, és ragadós hálóba csaltak. Majd mintha nem lett
volna elég, még meg is szégyenítettek!
– Szörnyű ezt hallani egy ilyen legendás hős szájából, mint ön, kedves zErvin. De…
– Zeljin! – vágott fene nagy önsajnálat közepette a tündér szavába.
– Jól van, zErvin, de… nem vetné latba áldásos tevékenységét, folytatván a kiszabadításomat?
– Zeljin vagyok, te beszélő krumpli! És
különben, is miről hadoválsz itt nekem? Gyorsan is beszélsz, meg aztán
nem is nagyon érdekel…
– Mondom… ez roppant sajnálatos! –
lassított le a csapdába esett, és immár jóval óvatosabban fogalmazva
tette hozzá: – Nem akar kihúzni? Éppen mocsári répát gyűjtögettem, mikor
véletlenül megcsúszott a lábam, és ebben a víziürge lyukban kötöttem
ki. Kérem, essen meg az a rút, ragyás szíve egy magamfajta apró, csodás
lényen!
– Oszt mér esne? Az efféle apró, ámde
csodás lények rettentő finomak szoktak lenni! Pláne barlangi poszméhek
mézébe forgatva, nyársra szúrva, két óráig füstölve szil-, és bükk
avarral.
– Öööö… – szeppent meg az eddig vidámnak
látszó lény, és mintha még beljebb is húzta volna fejét a sárba. Majd
mikor rájött a szomorú tényre, hogy nem tud elbújni az őt egyre nagyobb
érdeklődéssel, avagy étvággyal figyelő goblin elől, gyorsan témát
váltott:
– Mit is mondott, hogy esett meg az az égbekiáltó csúfság önnel, ó nagy zErvin?
– Zeljin! Hát mit nem értesz ezen,
krumpli? Viszont abban igazat kell adjak neked, hogy valóban a
csillagokig kiáltó szégyen ért. Tényleg akarod tudni, vagy csak …
– Majd meghalok a kíváncsiságtól zErv...goblin uram.
– Jól van, krumpli! Ha tényleg ilyen
kíváncsi vagy, elmesélem. Helyezkedj el kényelmesen. Ja te már
túlhelyezkedted magad – göcögött a saját tréfáján a megmentő-felfaló
goblin, leült az út szélén, és óvatosan kinyújtotta fájós bütykét,
közvetlenül a tündér arca elé:
– Hát az úgy történt, hogy harcossá
avatásom napján jól bezabáltam a Nyolckarú Hálófonó Révülésből, a
Farkas-mocsár legfinomabb petepörköltjéből, és majdnem szétdurrantam.
– Ez egy nagyon sajnálatos majdnem lett volna – kottyantotta közbe a vékony hang.
– Bahh! – legyintett a goblin. – Ilyen
csúfság még sohasem esett meg velem! Sőt, egyetlen Pókharapóval sem! Na
szóval, a perkelttől nagyon furcsa álmot láttam. Fortyogó Fazék, törzsem
nagy tiszteletben álló, és még inkább kupánlapító sámánasszonya
látó-álomnak hívta.
– Micsoda meglepetés! Ez aztán hatalmas
fantáziára utaló, velős elnevezés. – Zeljin morcos pillantására a tündér
csendben maradt.
– Mint tudod, errefele van a
Farkas-mocsár eleje, vagy vége, attól függ merről nézzük. Középén azzal a
nagy, kopár heggyel, amit a Lápjárók, azok az emberfattyú vándorok
régóta próbálnak meghódítani, de hiábavaló az igyekezetük. Szóval, az a
másnak haszontalan kőrakás – itt Zeljin szándékosan megnyomta a hangját –
a Pókharapóknak, nekünk, azaz már csak nekik, Szent Hely.
A goblin várt egy kicsit, mintha
hatalmas titkot árult volna el, de a hatásszünetet csend követte. A
tündér nem kommentálta újabb epés megjegyzéssel.
– Egyszóval Sittucus Potrohának
nevezzük. Bálványunkról, aki egyben istenünk is, a nagy és rettenetes
PoecilotheriaSittucusról kapta a nevét, aki, ha hinni lehet a szagló,
fogatlan ősöknek, ezen a helyen pihent meg. Porontypottyantásból, és
leginkább fáradtságból. Mert, bizony az Őspók olyan végtelenül gonosz
meg ravasz volt, hogy csak na! És ez bizony nagyon fárasztó dolog tud
lenni! Én már csak tudom! A mérhetetlen sok idő végül jól betemette
kosszal, porral, meg mindennel. Pont, mint téged! Csak ő egy pár
évszázaddal régebb döglött le oda, mint te ebbe a lyukba, krumplikám.
Az említett tündér nagyot sóhajtott és a
szemét forgatta. Egyrészt a pár centire levő retkes lábtól, másrészt a
goblin legendák felidézése sem volt igazán ínyére, lévén mindegyik
valami húdeszörnyű és rettenetes ilyen-olyan hősről vagy rémről szólt.
Sajnos azonban kénytelen-kelletlen érdeklődést színlelt, mivel nem
igazán bővelkedett a bőrét megmentő hősökben. Ha jobban megnézzük, ez a
csúf, zöld teremtmény se nagyon hajlott rá, de a tündér bízva a Reggeli
Harmatban tovább ösztönözte.
– És mi történt ez után? Mit álmodott az életemet megmentő hős goblin?
– Nana, ne siessük el a dolgot! Mármint
ezt a megmentősdit, mer’ könnyen felfalósdi lehet belőle, ha sokat
jártatod a levélzabálódat! Ott tartottam, hogy épp a Potrohról álmodtam,
sötét barlangokról, amik mérhetetlen kincseket és édes, zaftos létől
duzzadó cukorpókokat rejtenek. Tudod, … mit is mondtál, hogy hívnak,
krumpli?
– Sajnos nem volt még alkalmam
bemutatkozni, hisz nagysága dicsőítése legalább annyira lefoglalta, mit
sanyarú sorsa kivesézése. Ha igazán érdekli
Lifír’trallalionHiranethAutrishNosvaeth-nek hívnak, a messzi Anórielhoy
birodalomból származom, és ereimben Midias’trallalionHir…
– Jól van, jól van! Elég hosszú és
feleslegesen kacifántos neved van, te krumpli! – fojtotta a
végeláthatatlan nevek citálását a tündérbe Zeljin. Majd gondolkodó képet
vágott, próbálta emlékezetébe idézni az előbb hallott hosszas
bemutatkozást. Az első névvel próbálkozott, ami eszébe jutott:
– Szóval Trallalának hívnak?
– Fogjuk rá – biggyesztette le a száját a
tündér, majd késve hozzátette: – Csekély értelmű egyed lévén nem
óhajtom, hogy megjegyezze teljes nemesi és birodalmi kiváltságokkal járó
nevem, és a már-már eposzi magasságokba emelkedő őseim nevét. Viszont
kicsit sértő az akcentusa, és az, ahogy nyelvbe töri az én szeretve
tisztelt apám, testvéreim…
– Nekem a Trallala pont megfelel. Ne
strapáld magad, levélzabáló! És még mielőtt újra belekezdenél a Sittucus
tudja, milyen és honnan jött senkiháziak hosszú sorába, ha nem baj,
folytatnám sanyarú szenvedésem történetét. Vagy akár el is mehetek.
Lifír’trallalionHiranethAutrishNosvaeth –
akit a barátai csak Lifírnek szólítottak –, úgy érezte magát, mintha
egy tudatlan levéltetvet akarna a hamiskártyázás fortélyaira
megtanítani. Vékony arca először piros, majd lilás színezetre váltott,
és cseppnyi orra alatt szitkokat morzsolt egy bizonyos büdös,
póklakmározó, tetves irhájú, retkes-fülű goblinfajzattal kapcsolatban,
de egy perc nem sok, le is nyugodott. Vonásai kisimultak és negédesen
szólt a fülét egykedvűen turkáló potenciális megmentőjéhez:
– Ó, nagy zErvin, ne haragudjon! Nem
akartam hatalmas elméje sziporkázó szárnyalását félbeszakítani.
Bocsásson meg kérem, maradjon, meséljen! Akár retkes tappancsát is
jobban az arcomba dughatja, hogy lába illatozóan fanyar szaga könnyeim
fakassza.
– Jól döntöttél Trallala. Egyelőre nem
eszlek meg, mert tulajdonképpen jópofa kis krumpli vagy, csak sokat
beszélsz. Lehet, meghallgatom majd a te nyomorúságodat is, de elsőként
és mindenek felett az enyimé van soron.
– Meg se fordult a fejemben az a kósza
gondolat, hogy netán az én bajom fontosabb lenne az önénél, nemes goblin
uram. Jól elvagyok ebben az ürgejáratban, a mocsárban hemzsegő piócák
is már-már jólesően szívják ki utolsó csepp nemesi vérem. Ráérünk,
persze meséljen, ó, nagy zErvin!
– Zeljinnek hívnak még mindig, de mivel
én se tudtam megjegyezni a te lehetetlenül hosszú neved, így már nem is
erőlködőm tovább azon, hogy te megtanuljad az enyémet. Bár a Zeljin
sokkal, de sokkal jobb! Na szóval, látó-álmom épp jó alkalom volt
harcosi és egyéb nagyszerű rátermettségem bizonyítására a törzs felé.
Arról nem is beszélve, hogy tőzegbe fingó korom óta vágytam Fortyogó
Fazék lányának, Fizzbummnak farára, és nagy tőgyeinek gyömöszölésére!
– Megkímélhetne a nedves részletektől, ó
goblin hősöm, mert éppen szegény jómagam is nagy szipolyozásban veszek
részt. Földbe ragadt felem sajog, és lüktet, már alig élek, és nem
igazán vágyom a magafajta goblin hős régi, kamasz vágyainak
megismerésére.
Zeljin meg se hallva Lifír panaszkodását
a bárányfelhőkkel tarkított eget bámulta, és közben lustán vakargatta
beesett hasát. Majd mikor a tündér elhallgatott, ismét belekezdett
tragédiájába:
– Ezüst pókfonalat láttam, Trallala.
Képzeld, másnap mikor felébredtem, már láttam az utat. Azt az utat, amin
végigmenve törzsfővé leszek; enyém lesz vele Sittucus Lába és hatalmas
gazdasággal halmozza el a Pókharapók törzsét. Erre a goblint-próbáló
kalandra legjobb fegyvertársamat, Kopasz Gorbilt vittem magammal. Régóta
volt barátom, és számtalanszor húztuk ki egymást a csávából, így
megbíztam abban a szemétládában. Mint később kiderült, pókot melengettem
a mellyemen. Elindultunk megmászni a hegyet, az álmomban látott
pókfonál mentén haladtunk. Elkerült minket a baj, megúsztuk a mocsári
trollokat, és az éhező vérmedvéket is. Nyilván csakis miattam lehetett
ez, mert én láttam az utat! Érted, Trallala?
– Nyilván csak Ön, a nemes goblin
járhatott túl eme éles eszű és roppant furmányos ellenfelek bonyolult és
minden logikát mellőző taktikáján. Na de kérem, mesélje tovább zErvin
uram, mesélje! Epekedve és vér-folyatva hallgatom eme remek hősi
tettet!
– Hallom ám Trallala, hallom! De most
nem érdekel, hisz a kellemes emlékeket a te csivitelésed se tudja
elrontani. A mellig érő, zavaros mocsáron két nap alatt vergődtünk el
Sittucus Potrohához, majd egy nap másztuk meg a kopár hegyormokat.
Csenevész bokrokon kaptattunk egyre feljebb és feljebb, sértetlenül
átkeltünk egy folyammá duzzadt vízmosáson, míg végül elértük azt a
kürtőt, amibe az ezüstösen csillogó pókfonál vezetett. Mivel a mélységét
nem tudtuk megsaccolni, így azzal az aljas mocsokkal összecsomóztuk
köteleinket. Én nagylelkűen előre engedtem Gorbilt, mert mindig is
erősebb karja és biztosabb állása volt, mint nekem.
– Ó, zErvin, maga ismét micsoda
nagylelkűségről tett tanúbizonyságot! A legjobb barátját előre engedi a
halál torkába? Ez aztán a gavallérság, igazi hőshöz, mit hőshöz,
lovaghoz méltó viselkedés. Bárdok fogják zengeni e tettet, városok
borulnak térdre…
– Trallala…
– Bocsánat, kicsit belelovaltam magam az Ön kétségkívül nemes és szemkápráztató kalandjába.
– Tényleg ennyire szereted hallatni a
hangod, tündér? Mert akkor beszélgess magaddal, én elmegyek! – mondta
sértődötten a goblin, és lassan talpra kecmergett. Kissé nehezen ment,
mert fájós jobbjára alig tudott ránehezedni. Nagy szenvedések árán
talpra küzdötte magát, és már várta a tapsot, de a mocsárba ragadt
tündérnek épp nem volt szabad keze megünnepelni a Farkas-mocsár fő
attrakciójának is beillő műsorszámot.
– Ne haragudjon, kedves és általam igen
becsült Zeljin, kérem ne menjen el. Túlzásba estem, de befogom a
levéllesőm, és csendben maradok. Csak kérem, ne menjen el!
– Jól van, de még egy rossz szó, vagy
egy közbe-kotnyeleskedés, és megnézheted magad! Itt hagylak és azok a
nyamvadt piócák kövérre híznak a ványadt húdenemesi és
húdehosszantartómittoménki véred szívva! Pár nap múlva meg visszajövök,
kiáslak és megsütlek hamuban, a csontjaidból kiszopogatom a velőt, és
akkor én is húdenemes leszek. Hacsak nem kapok tőled hasmesést, ennyi
szófosás után nem csodálnám...
– zErvin, ne már! Te nagyon gonosz vagy, azonban értem a célzást. Befogom és készségesen hallgatlak! Ígérem! Tündér becsszóra!
A goblin lassan sántikálva a nádas közti
mocsári napraforgóst vette célba, és ott ráérősen könnyített magán.
Közben szóra se méltatta Lifír segélykiáltásait, amik egy goblin hős
nemes tetteit hiányolták. Gugoltában megfontolva tépte közben a vastag
szárú mételyfüvet, és néhányat maga mellé rakott. Mikor dolgával
végzett, felnyalábolta a legszebbet és visszafelé akkurátusan szaggatni
kezdte. Ahogy elégedett lett a végeredménnyel, immár kevésbé látványos
mozdulattal – inkább nagyobb puffanással – lerogyott, és a tündér
szájába tömte a méretre szabott levelet.
– Így ni. Ez ideiglenesen megteszi. –
Mondta elégedetten és elvigyorodott, látni engedve szájában a hegyes
fogak hiányos erdejét. – Úgy is levélzabáló vagy! Ha nem ízlik, így
jártál. Ne mond, hogy kőből van a szívem, és nem adok enni. Addig is
csendben maradsz, és befejezem a történetet. Amúgy is a vége felé járunk
már.
– Möof, möopf, roöfadfmoög – csámcsogta Lifír, de csendben maradt.
– Szóval – a goblin elhallgatott
kiélvezve a csendet –, Gorbil nagy nehezen beszuszakolta magát abba a
kürtőbe, de megszorult a dagadék, így csodás jobbommal rá kellett
segítenem. Végül aztán csak bejutott az akkori legjobb barátom, most már
legnagyobb ellenségem a kürtőbe és a hangokból ítélve el is indult
lefelé. Jó ideig semmi sem történt, csak a kötél rángatózott, majdnem
olyan vadul, mint a képzeletemben Fizzbumm feneke. Vártam, és vártam, de
bizodalmam egyre fogyott. Lehet, hogy az a sunyi rohadék nagylelkűségem
kihasználva minden jót begyűjt és nekem, az ünneplésre váró hősnek meg
nem hagy semmit? Lehet, hogy míg én itt várok az a disznóképű, kopasz
ogreivadék lelép egy másik járaton keresztül? Ilyen és ehhez hasonló
kétségek jártak a fejemben, mire rávettem magam a behatolásra. Amilyen
gyorsan csak tudtam benyomakodtam a résen és a kötelet fogva lefele
csúsztam. Valahol a kötél felénél tartottam, mire a szemem hozzászokott a
sötétséghez, és ahogy kitisztult a látásom abban a pillanatban le is
esett az állam! Mindent ragacsos nedvtől csöpögő pókháló borított és
azon különböző nagyságú – a körömnyitől az öklömnyiig – cukorpókok
mászkáltak. Olyan volt, mint Sittucus Édenkertje. Ennyi csemege akár egy
évre elláthatta volna nyalánksággal az egész Pókharapó törzset.
Gondolgathatod Trallala, mit éreztem!
– Goöndoölöf, poöff…
– Bizony, bizony krumplikám, egy olyan
kiaknázatlan arany, azaz cukorbánya volt abban a kürtőben, aminek a
létezéséről csak én tudtam. Pontosabban akkor már Gorbil is tudta, de a
szörnyen csábító pókokat látva el is feledkeztem erről. Csak Fizzbumm
fara lebegett a lelki szemem előtt. Az, hogy miként csúszik, vonaglik
előttem a porban, csakhogy újabb cukorpókkal ajándékozzam meg. Mögötte
pedig az egész törzs sírva rimánkodik az ízletes desszertért, és én,
Peckes Zeljin mindenkinek adtam, nem voltam zsigír. A vízióm
tovalebegett, mert egy óvatlan pillanatban még kapaszkodni is
elfelejtettem, és mire észbe kaptam vagy nyolc lábnyit zuhantam a
mélybe. Szerencsémre, ezek a pókok erős, kemény hálót szőnek, amibe hála
a Nyolcszeműnek bele is akadtam! Több helyen felsértette szeretett,
hősi bőröm, azonban én nem foglalkoztam vele, mert megláttam a
valaha-volt legnagyobb, legzaftosabb, legínycsiklandóbb pókot. Mintha
magának a nagy és rettenetes Sittucusnak lett volna az egyik
leszármazottja. Akkora volt, mint a fejem, és a potrohából ragacsos lé
folydogált. A kürtő sötét sarkába húzódva lapult, és mind a nyolc szemét
rám meresztette. Farkas azaz pókszemet néztünk egymással, hallottam a
hangját a fejemben, kérlelt, hogy arassam le.
– BoöftosvaoögyoökbeöonnoeöhoögycsaöokÖoonreoövoört!
– Nem kis szenvedések árán kapaszkodtam
vissza a mocskos szemét Gorbillal rögtönzött hágcsón, és elkezdtem
lengeni. Ide és oda. Egyre közelebb és közelebb jutottam, és mivel
mindkét kezem lefoglalta a kapaszkodás, hát a számmal próbáltam elkapni
Minden Cukorpókok Öreganyját. Mert, hogy Ő volt az! Ebben olyan biztos
vagyok Trallala, mint ahogy itt ülök! Ezt minden Pókharapó goblin
megtanulja még zölden taknyozó korában, hogy Sittucus hatodik petéje
volt az első Cukorpók. A Nyolcszemű csakis azért teremtette így ezt a
porontyát, hogy nekünk, kedvenc és egyetlen híveinek a kedvére tegyen.
Hisz mi, ők, na érted… szóval az idők kezdete óta imádtuk a Rettenetest,
azóta minden teliholdkor áldozatot mutattunk be neki. Általában
állati-, vagy büdös emberfattyú vért folyattunk a pókbőr oltáron, de
kivételes alkalmakkorelf vagy hozzád hasonló tündérfajzatok vérét is.
Meg kell mondjam Sittucus nagy rajongója a szárnyas nyafka
tündérvérnek!
– Kaoöpraoözatoös, alljoönbeoöaoösoörbat, pfoöf.
– Kicsit elkalandoztam, de inkább
gyorsan folytatom, mert a leveled nyammogásával túl jól haladsz. Ott
lengtem a hálók között, a sötét kürtő mélyén és már csak egy nyelvnyi
választott el, hogy Minden Cukorpókok Öreganyját megszerezzem, mikor… Az
a kacskalábú pókürülék, Gorbil, megrántotta a kötelet, és én hiába
vetettem latba minden általam ismert hősi mozdulatot, akaratom ellenére
úgy kenődtem fel a kürtő falára, mint az a bizonyos sokszor megemésztett
zöld bogyó egy kiadós hasmenés után!
– Hoöhoöhoö!
– Viccesnek találod Trallala? Pedig
nagyon nem volt az! Betört az orrom, meglazult vagy négy fogam, és
megpattanva a hálókon pofára estem. Akkorát zúgtam, hogy a hegy
belerengett! Fájó tagokkal tértem magamhoz, és megvallom neked
goblinosan krumplikám, elpityeredtem. Mondanom sem kell az esés szörnyen
érintett, de a szívem igazán azért a pókért fájt! Felnéztem a magasba,
és csak annyit tudtam kinyögni: – Miért? Miért? Miért? Nagy
világfájdalmamban nem vettem észre, hogy körülöttem kivilágosodott a
barlang. Mikor az első tűznyelv belém mart akkor esett le, hogy az a
szukafattyaGorbil meggyújtotta a kötelet, és vele együtt lángolt a
cukorpókok kincset érő kürtője is!
– Szoörnyoötraoögéoödioö!
– Bizony, bizony! Fájt a szívem, a
pofám, és veszélyben voltam. Kemény munka a goblin hősi élet! –
helyeselt Zeljin, és amúgy barátilag megveregette a tündér fejét. Kérges
tenyere sokszor csattant a cseppforma sisakon, minek következtében
Lifír fogai összekoccantak és a lapulevél száras része, amivel ezidáig
küzdött, lecsúszott a torkán. Azaz csúszott volna, ha keresztbe meg nem
akad! Szegény tündérfinek, mintha nem lett volna elég, hogy a mocsár
foglyul ejtette, és egy büdös goblin alkalmilag lelki támasznak
használja, de most még fuldoklott is! Harákoló hangot hallatott, és
nemesein fehér vonási alkonyi színezetet vettek fel.
– Hörg, hörg..
– Nagyon hasonlóan vettem én is akkor a
levegőt Trallala! Nem gondoltam volna, hogy ennyire beleéled magad a
mesémbe. Talán bizony olyan jó mesélő lennék, hogy igricnek vagy bárdnak
kéne állnom?
– Höülye! höörg, Segítsél mer’ menten…hörg...megfulladok!
– Úgy biza! Hasonlóan éreztem én is
akkor magam! De hamar rácsobbantam, hogy könnyen az összes fogam ott
hagyhatom, – nemcsak azt a négyet – hála kenyeres pajtásom árulásának.
Így hát felpattantam, és jobban szemrevételeztem a környeztem. Elvégre
akkora fény volt, hogy majd kisütötte a szemem. Néhány füstölő pókdögöt
zsebre vágtam elvégre üres kézzel nem járja eljönni egy ilyen
cukorbányából, és a kijárat felé vettem az irányt, vagyis arra amerről a
huzatot éreztem. Kevésbé hősies legendákba illő menekülésemet nem
részletezném, elég legyen annyi, hogy hirtelen vége szakadt, mert –
aznap immár sokadjára – újra pofára estem. A lábam beleakadt egy íjba,
minek következtében akkorát estem, mint a legnagyobb szélben Kondás
Brigfug ól ajtaja.
Peckes Zeljin ezután méltóságteljes
hallgatásba burkolódzott, adózva a szomorú emléknek, és mintegy várva a
hallgatósága sajnálkozó reakcióját. A tündér azonban jottányit sem
figyelt a goblinra, éppen saját haláltusájával volt elfoglalva. Akárhogy
kaparta, és reszelte a torkát a fránya szár nem akart mozdulni, és
imigyen az éltető levegő egyre csak fogyott.
– Segítsmárte …hörg…rútvarangy! Hörg!
– Namivanmár? Te meg mit fuldokolsz? Már végeztem azzal a résszel, most épp sajnálnod kéne…
– Most épp…hörg…nem érek rá…mert mindjárt kimúlom…hörg… te hülye, vaksi pókivadék!
– Na ne mond már! Biztos túl mohó
voltál! Ismerem ám a hozzád hasonló beles fajzatokat! Behappoljátok a
finom falatot, és aztán felpuffadtok, és egyből a halálotokon vagytok!
Én meg mesélhetem a sanyarú sorsom!
– Te tényleg…hörg...ilyen idióta hörg…vagy?!
Zeljin jobban szemügyre vette a tündért.
Valóban nem úgy festett, mint aki megjátszotta a rosszullétet.
Elgondolkodva beletúrt az orrába, majd nagyot sóhajtva nyúlt az elaléló
Lifir szájába. Egy darabig elmatatott és nagy nehezen megtalálta a baj
forrását, azt a félig megrágott szárdarabot, ami a tündér „nagy
mohóságában” a torkán akadt. Diadalmasan kihúzta magát, és az égbe
emelte a megtépázott mételyfüvet. A fanfárok tülkölése ugyan elmaradt,
helyette csak néhány béka kuruttyolt, de ez nem számított, mert a goblin
– talán életében először – igazi hősnek érezte magát!
– Jobban vagy, tündér?
– Igen, már igen! Köszönöm önnek,
zErvin, mind a megfullasztásomat, mind pedig a megmentésemet. Csak
egyszer szabaduljak ki innen, én olyan hálás leszek….
– Nem kell nekem semmiféle hála, te
krumpli! Inkább csak befejezném ezt a történetet, mert lassan már az
elmesélése is hasonló szenvedéssel jár, mint amit átéltem. A kis
haldoklásos műsorod előtt ott jártam, hogy épp hősiesen elmenekültem a
cukorpókok barlangjából, de véletlen elbotlottam ebben a fránya íjban. –
emelt magasba egy krikszkrakszokkal telerovátkált, kissé kormos
fegyvert – Jobb híján felkaptam, és az égő hálókat csapkodtam vele.
Bátorságom ellenére minden ravaszságra szükség volt, hogy megmenekedjek
abból a tűzkatlanná változott barlangból. Az egyik bozótban
szusszantottam volna egyet, de hamar rájöttem, hogy bizony valami rég
elszáradt tüskés kóróba pihentem le. Kimásztam, közben Gorbilt szidtam
és elláttam a sebeim. Bosszút fogadtam, és a hazafelé tartó pár napos
úton számtalan módon elterveztem annak a tetűnek a kinyírbálását. A
faluba toppanva azonban különös látvány fogadott. A fekete sásból és
nádból épített vityillókon túl valamiféle szertartás folyt: véreim
áldásos révületben térdeltek, és apám épp átadta Sittucus szent és
szőrös lábát, a Pókharapók hatalmi jelképet, a törzsünk ereklyéét egy
nagyszakállú goblinnak. Ha hiszed, ha nem az a goblin bizony Kopasz
Gorbil volt! Valami ördöngös mágiával szakállt bűvölt magának! Mindjárt
elmondom, miből jöttem rá, csak előtte ismét egy amolyan titokféle jön
krumplikám, amit eleddig senki sem tudott rajtunk, mocsár goblinokon
kívül. A Pókharapóknál mindig a legszőrösebb goblin a vezér, ez egy
olyan ősi hagyomány. Sajnos azonban nem minden magunkfajtának juttat
ilyen áldást Sittucus, ráadásul a szőr csak idővel nő ki, így nálunk
olyan ritka a szakáll, mint az elfhús vacsorára!
Erre Zeljin nagyot nyelt, és a beesett
hasát simogatta. Lopott pillantásokkal nézte a tündért, bár félfogára se
lett volna elég, de egy délutáni uzsonna azért kijött volna belőle.
Lifir észrevette megmentője éhes tekintetét, és nagy zavarában köhintett
párat, mire a goblin folytatta.
– Naszóval, ledermedten álltam a kapuban
és azt figyelgettem, ki a Pókisten haragja lehet ez az új goblin?
Viszont ahogy kacska járása feltűnt már leesett a békalencse! Az én
Gorbil barátomon kívül még nem láttam senkit sem így járni! Ezt onnan
tudom, mert saját magam törtem el neki mindkét lábát még taknyos
korunkba. Persze tök véletlenül rúgtam azt a követ az üvöltöző rohadék
lába alá. Be akart mószerolni valami nememlékszem mi miatt, és én nagyon
megharagudtam rá. Az vesse rám az első követ, aki nem így tett volna!
Roppant nagy sajnálkozásomba és aggódásomba még a sámánasszonyt is
kihallgattam mikor közölte a fiú szüleivel a rossz hírt. Eltörte mindkét
lábát, bár a csontok beforrnak, de a járása sosem lesz az igazi!
Fenemód örültem neki, mert az a kis görény rohadtul megérdemelte!
Azonban, ha ezt a cukorpókos, szakállas dolgot már akkor tudom, tuti
kitekerem a nyakát! Kár, hogy senki sem lát ennyire a jövőbe, nem igaz
Trallala! Pedig mennyire más lenne most az életem… Na de nem akarlak
feltartani a régi és bátor tetteim sorsolásával, inkább mondom tovább.
Közelebb ólálkodtam, és még jobban megfigyeltem ezt az imposztort. Akkor
lettem bizonyos a sejtésemben, mikor kiszúrtam az ujján a gyűrűt.
Bizony, azelőtt nem volt neki ilyen! Biztos a barlangból hozta el!
Láttam még azokat a krikszkrakszokat is, amik olyanok voltak, mint ezen a
használhatatlan szaron! – mutatott a hanyagul félredobott íjra. – Nem
fogom szépíteni a történteket: begurultam, állapotba kerültem, és vérre
szomjaztam. Felhagytam a lapítással és rálőttem Gorbilra. Igen jól
hallottad, mert ez afféle csudivarázslatos fegyver ám, csak épp van vele
egy kis baj. A varázs, ami mozgatja, inkább a vásári mutatványosok
sátrába való, mint bosszút állni! Hogy Sittucus vigye el a francba, de
azt is aki kitalálta!
– Engedjen meg egy apró közbeszólást
nemes kínzóm. Azok, amiket krikszkrakszoknak nevez bizony tündérrúnák,
és az íja igen nagy hatalommal bír!
– Ez hatalom?! A nagy túrót! Annak a
szemétnek a szívére céloztam, és az igen nagy hatalmú varásznyíl sikítva
át is szelte a levegőt! A hangtól az egész Pókharapó törzs lepetézett,
erre mit tesz Sittucus? Az a rohadt nyíl pont a gyilkolászás előtt
utolsó pillanatban átváltozott egy rohadt csirkévé! ÉRTED?!! Egy kurva
csirke csapódott Gorbil mellkasába és az a kezdeti meglepetés után még
ki is röhögött! Engem a fenedühös, épp rémes bosszút álló Zeljint! A
többiek kisvártatva csatlakoztak hozzá, majd miután látványosan
megszégyenítettek, az anyaszomorító útilaput kötött a talpamra és a
mocsárnak eresztett. Azzal a feltétellel mehetek vissza, ha végre igazi
harcos leszek, és nem csirkékkel komédiázó vásári goblin.
– Hát ez bizony roppant
rekeszizomgyalázó tett! Fene esne abba a Gorbilba, meg az egész
törzsébe, már megbocsásson, goblin uram. Viszont, ha már így végzett, és
elmorzsoltuk azt a pár könnycseppet a szívet szomorító és ajkat
kunkorító története hallatán, igazán kiszabadíthatna engem. Tudom sokat
kérek, ellenben nem lennék hálátlan! Lenne önnek jó néhány tanácsom.
– Nafene. Mondjad akkor azokat a tamásokat és kiszabadítalak.
– Nem úgy van az goblin uram! Minálunk
nem eszik olyan forrón a kását, mint maguknál odahaza! Azonban
nagylelkűségem határtalan. Minden egyes arasszal, amivel kijjebb húz
ebből a hideg, és ragadós sárból adok egy tanácsot. Úgy higgye el, hogy
némelyik megváltoztatja az életét!
– Na ne már, te fattyú tündér! Tudom, hogy át akarsz verni, de Zeljin, a hős eszén nem jársz túl!
– Nem is akarok. Meglehetősen nehéz
lenne az Ön kacskaringós ámde puritán logikáján túltenni. Így aztán azt
javasolnám elsőre, hogy ideje lenne elgondolkodnia a futballon. Hisz
saját fejemen éreztem a rettenetesen áporodott szagú jobbját, és meg
kell valljam, ezt egy nagyobb város csapata kiválóan tudná hasznosítani.
Rugókat és fogókat mindig keresnek, és szerintem a lába aranyat ér!
Lehet a hősi szakma nem magának való, ellenben a foci! Na az a sport már
igazán Zeljines!
– Úgy gondolod? – Kérdezte elgondolkodva
a goblin. – Ám legyen krumpli, most egy kicsit segítek neked, de azzal a
feltétellel, hogy nem árulhatod el senkinek eme nagyon vitézi tettet.
– Egyet se féljen goblin uram, hallgatni
fogok róla, mint a sír! Ez nekem is éppoly kellemetlen és nem hősi
mondákba való dolog, mint önnek.
A goblin ímmel-ámmal kezdte és nemsokára
sikerült kiszabadítani a tündér vállát az álnok vízi berkenye
gyökereinek fogságából. Közben szitkozódott és átkozódott, akár egy
rossz kocsis. Pláne mikor elvásott az egyik hosszabb karma a Lifír
viselte páncélon.
– Sittucus petézzen a valagadba, te
krumpli! Minek neked ilyen kemény páncél? Még a legkedvesebb orrturkáló
ujjam vége is bevérzett!
– Valahogy csak meg kell védenem magam a
gonosz lények ellen, nem goblin uram? Nem telik mindenkinek akkora
vitézségre, mint magának. Folytassa csak folytassa, és már mondom is a
következő remekbe szabott sorsfordító tanácsom!
Zeljin ugyan még fájlalta körme
elveszítését, de munkának állt és lelkesnek nem mondható ténykedése
végén előbukkantak a tündér leheletvékony, légies karjai. A goblin
izzadt és prüszkölt, nem átallotta megjegyezni, hogy ennél még a
földeken dolgozó parasztoknak is jobb dolga van, hisz ők állattal
dolgoznak, nem folyatják saját vérük a földért.
– De biza! Képzelheti ó, én megmentőm,
hogy azok az emberek mennyit szenvednek a termésért! Azonban néha sunyi
módon egyes alacsonytermetű büdös lények rájárnak erre a nehezen
kikapart termésre és mind egy szálig ellopják!
– Rettenetes! Még a végén sajnálni fogom az emberfattyúkat.
– Na azt nem hinném, de most már elég is
lesz! - mondta a tündér, és azzal rákoppintott a goblin orrára. Zeljin
megmerevedett a mozdulatában, és ugyan tudatánál volt, de teste nem
akaródzott engedelmeskedni neki. Mintha valami gonosz varázs ejtette
volna rabul, és béklyózta volna a testét mozdulatlanságba.
– Így már sokkal jobb! – mosolyodott el
Lifír, és ráérősen kiszabadította parányi önmagát a mocsári lyukból.
Könnyed intésére a földre hullott róla minden kosz, köztük négy-öt
jókora pióca. Morcosan nézett a vérszívó teremtményekre, majd kellő
odafigyeléssel, hogy ne sérüljenek felvette őket és egytől- egyig a
mozdulatlan goblinra tapasztotta őket.
– Tudja goblinuram – most ő nyomta meg
ezt a szót – mi tündérek nagyra becsüljük az életet, és az állatokat.
Nem öljük meg őket sem heccből, sem a húsúkért. Sőt, a nehezen gyűjtött
élelmüket sem vesszük el, mint Önök lusta és gonosz goblinok. Ez is egy
afféle jótanács a továbbiakra nézve, hisz ki tudja mit hoz a jövő a nagy
hős Zeljinnek? Biztos jól jön majd, ha valami igazán kellemetlen
történik önnel itt a sötét és félelmetes Farkas-mocsárban! A végére
maradt az utolsó, ámde igazán hasznos tanácsom, amit nem ártana
megszívlelnie. A bajba esett tündéreket nemhogy illik, de egyenesen
kötelező megmenteni! Mert mi, ellentétben magukkal, nem vagyunk
szívtelenek, és mindig megháláljuk a nemes tettet. Én sem vagyok ez alól
kivétel, és mivel megmentett, van is egy ajándékom. Azaz nem is egy,
hanem egyből nyolc! Szívszorongató életéből kiderült, hogy annak a
gusztustalan és undorító póknak a lábára vágyik, de sajnos butaságból,
vagy csak mohóságból kifolyólag nem lehetett az öné. Na ezen fogok én
most segíteni. – fejezte be mondókáját Lifír a tündérherceg komiszul, és
hosszú tündérnyelvű varázsba fogott. A mozdulatlan goblin teste
megremegett, és ide-oda csapódott a földön, mintha egy láthatatlan
hatalom játékszere lett volna. A legvégén háta felhasadt és a nyíláson
nyolc szőrös pókláb bújt elő, ami a gerincéhez csatlakozva rendezkedett
el. A lábak mérete igazodott a tündeherceg által kimondott mágiához, és
szép lassan akkorák lettek, hogy maga Zeljin is alig látszott ki
közülük!
– Na, goblin uram most megkapta a szíve
vágyát! Ezeket a póklábakat csak az életével együtt vehetik el! Aztán
jól gondolja meg ezután mire vágyik, mert a kívánságok néha valóra
válnak! Ugyan a lábak mellé nagy csecseket és még nagyobb ülepet is
tudnék növeszteni, de úgy érzem jelenleg nincs rá szüksége. Viszont
meghasadt szívvel búcsút kell intsek önnek, mert sajnálatos módon engem
szólít a kötelesség. Hisz a mocsári répákat le kell aratni, pedig még
úgy maradnék egy kicsit. A mozdulatlansága nemsokára elmúlik, és azután
ön előtt az egész ingovány! De egy ilyen hős ne álljon meg a szélénél,
hisz a városokban a helye! Dicső tetteit bárdoknak kell zengeniük! Ha
pedig olyasmi fordulna meg abban a rút fejében, hogy a nyomomba
szegődik… Azt javaslom tegyen le róla. A láp, az erdő, de még maga a
természet is velem van. A nád megsúgja lépteit, a sás meghallja otromba
lélegzetét, és a szél pedig kegyes uram gyomorforgató kipárolgását hozza
a hátán felém, már jóval azelőtt, hogy egyáltalán meglátnám. Tudom,
tudom, kicsit érzelgősre sikerült a búcsúm, de nem tehetek róla, mi
tündérek már csak ilyenek vagyunk. Ég önnel hősöm, a viszontlátásra!
A tündér felemelkedett a levegőbe és
apró szárnyaival csapkodva tett még egy búcsúkört a most már tízlábú
goblin körül. Az orrára koppintott és Zeljin eszméletlenül rogyott
össze. Utolsó szava csak ennyi volt:
– Miért?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése