Those who do not remember their past are condemned to repeat their mistakes. George Santayana A csapot bámultam. A fém kifoly...

A vihar előtt



Those who do not remember their past are condemned to repeat their mistakes.
George Santayana


A csapot bámultam. A fém kifolyó vízköves felületét. Fehérnek kellett volna lennie, ahogy a fürdőben édesanyámnál, Újpesten. Nálam, ebben a kis legénylakásban mégis kénsárga üledék tapadt a krómozott acélra. Nem volt logikus, hiszen hetente takarítottam, és ilyen szintű mocsok kialakulásához hetek kellenek.
Mi az, ami minden háztartásban megtalálható?
Mi az, amit mindenki fogyaszt?
Mi az...?
Víz: a bolygónk felületén megtalálható leggyakoribb anyag, a földi lét alapja. Egykoron víz uralt mindent, az élet innen indult el, és ide tér vissza. Hisz ami valaha úr volt, újra az lesz, minden csak idő és türelem kérdése.
Felhúztam a kart, a strang nagyot rándult, és a zavaros folyadék köpködve spriccelt ki a csőből. A mosogatótálca hamar megtelt. Elzártam a vizet, és vártam. Átlátszónak, színtelennek és tisztának kellett volna lennie. Mégis a csapból órák óta az az émelyítően büdös, arzén szagú cucc jött, amitől felfordult a gyomrom. Amikor legutóbb ittam belőle, még nem volt ilyen, de azután is ájulás, majd napokig hasmenés és hányinger kínzott. Nem tudtam, mi történhetett.
*
Átlagos ősz volt, évek óta mindig így indult. Az eget megannyi borongós felleg lepte, szomorú hangulatot lopva az utcán tébláboló emberek szívébe. Az augusztusi meleg egyik hétről a másikra elszállt, a rekkenő hőséget felváltotta a nyirkos hideg. A rövidnadrág és a szandál után előkerültek a szekrényekből a pulóverek, és a könnyű kabátok. A fák és bokrok is búskomor delíriumba burkolództak, dicsőségüket és páncéljukat vesztett lovagok voltak ők, a nyár lovagjai, kik a nyert csata után visszavonultak.
Az egész egyszerű influenza vírusként kezdődött. Köhögéssel és lázzal indult, majd pár napon belül komolyabbra fordultak a tünetek. Volt, aki egyből a legsúlyosabb stádiumba került, és volt, aki makacsul ellenállt neki és csak reszelősen köhögött.
Mindebből semmit sem vettem észre, hisz az esemény napokon belül lezajlott és az otthoni munkám közben fel se tűnt, mennyire elnéptelenedtek az utcák. A hétfőnként tartott légiriadót hallottam már nem egyszer, de sose tudtam hozzászokni. Megvallom furcsa volt, hogy naponta hallottam, de nem foglalkoztam vele, mert a határidő baljóslatúan közeledett.
Egy építészcégnél dolgoztam, mint külső munkatárs, és egész nap a gép előtt ültem. Online és offline kommunikáltam a többiekkel, meg kell valljam, mikor a határidő előtt négy nappal az ember megkapja a változtatások végeláthatatlan listáját, a legkevésbé érdekli a külvilág.
Dolgoztam és dolgoztam. Nagy ritkán felálltam, hogy kinyújtóztassam magam. Ilyenkor lementem a ház elé elszívni egy cigit. Köszöntem a bevásárlásból hazaigyekvő nyugdíjasoknak és a kutyát sétáltató, babakocsit tologató asszonyoknak. Ekkor, és csak ekkor éreztem, hogy milyen egyedül vagyok, és mennyire hiányzik mellőlem egy társ, akivel megoszthatnám az életem, aki színt lopna a mindennapok szürkeségébe.
Dühösen messzire pöcköltem a csikket, és újra munkához láttam. A nagy pohár vizet egy hajtásra húztam le, mert a cigaretta után mindig megszomjazom. Már akkor is feltűnt, hogy mennyire más íze van, de a fejemben kavarogtak a munkával kapcsolatos ötletek. A megrendelő által kért javítások körmérkőzést játszottak az idegpályámon az ingerrel, hogy elküldjem melegebb éghajlatra a projekt menedzserét.
Hiába nem volt ínyemre a dolog, újra a retinaégető gép elé ültem, és munkához láttam. Az első intő jel az volt, hogy nem jött email. Eleinte örültem, majd később már furcsállottam, hisz elküldtem az újradolgozott dokumentumokat és terveket, de nem érkezett válasz. Ennyire egyszerű nem lehet, gondoltam, és kimentem a konyhába. Útközben rám tört a gyengeség. Megszédültem, a beépített szekrénybe kapaszkodva próbáltam észnél maradni. A láz alattomosan és orvul tört rám és elsötétült előttem a világ.
Önkívületi állapotba kerültem, percekig, órákig feküdhettem az előszoba hideg parkettáján. Máshol jártam. Kénsárga falak közt, egy távoli, számomra idegen világ kapujában. Talán csak a láz miatt, de annyira valódinak és igaznak éreztem mindent. Látszott a leheletem, és a fagyos pára életre kelt. Suttogott és csalogatott. Akaratomon kívül mentem, tettem a lábaimat egymás után. Nedves nyomok maradtak utánam a fekete bazaltkövön. Úttalan folyosókon és számtalan elágazáson túl kiszélesedett a kürtő, és egy vakítóan sárga medencénél találtam magam. A bugyogó víz beteges fényben, pulzálva lüktetett, és a mélyén megmozdult valami. Tehetetlenül, csodálkozva szemléltem a látványt. Kedves női hangok csiklandozták az elmém, és egyre csak azt suttogták, hogy velük kell legyek, mert közéjük tartozom.
Nem tudom, mi hívott. Ahogy megláttam a halszerű, pikkelyes testeket, amik aránytalanul hosszú karokkal úsztak a kénsárga barlangi tóban, elszörnyedtem. Egyikük megfordult a vízben akár egy úszó a startkőnél, és láthatóvá vált a gerince mentén végigfutó tarajos csontkinövés. Ekkor tértem magamhoz. A parkettán feküdtem, Félix, a szomszéd kutya volt a megmentőm. Panaszos vonyítása hozott vissza onnan túlról, és én végtelenül hálás voltam érte. Ki tudja mi történik, ha közelebbről megismerem a medence lakóit?

Azóta nem ittam a vízből, és nem fürödtem. Azaz próbáltam, de mikor teli engedtem a kádat vízzel, máris feltámadt bennem a félelem. Mi van, ha azok a lények tényleg léteznek?
Idegesen gyújtottam egyik cigit a másik után, és csak gubbasztottam a konyhában. Rám esteledett. Minden itthon levő italt elfogyasztottam. És mikor már semmi - se a tej, se a maradék ásványvíz - sem csillapította a szomjam, láttam neki az évek óta gyűjtögetett alkoholkollekció elpusztításának. Tokaji aszúk, és más nemes borok estek áldozatul, nem kíméltem a többi megmaradt szeszt sem. A céges partyról visszamaradt fehér rum ugyanúgy csúszott, mint az édesapámtól kapott kerítésszaggató. Muszáj volt valamivel tompítanom az agyam lüktetését és hiába ittam, és lötyögött a folyadék a hasamban, mégis szomjas maradtam. Alkoholos mámorom közben a mobiltelefonomat nyomkodtam, hátha felveszi valaki, és meg tudom vele beszélni a lázálomom. Végig hívogattam a névjegyzékemben lévő összes számot, de vagy nem volt hálózat, vagy ha ki is csengett, akkor sem vette fel senki. Kissé illuminált állapotomban kellő bátorságot éreztem, hogy újabb próbát tegyek a vízzel. Mivel a konyhai csappal megjártam, gondoltam teszek egy próbát a fürdőszobában. Teleeresztettem a kádat, belenyomtam egy egész flakon tusfürdőt és sampont. Az átkozott víz nem habzott, csak viaszos sárgán derengett a húsz wattos izzó tompa fényében. Egy ideig néztem és vártam, hátha történik valami, hátha…
Nem tudom, mikor untam meg és nyúltam a dugóért. Páni félelmemben felüvöltöttem, ahogy a sikamlós test hozzáért a karomhoz. Markom összeszorult, és zihálva kaptam ki kezem a vízből. Kihátráltam a fürdőből, és percekig csak néztem a fekete gumidarabot.
Egy óra is beletelt, mire elegendő bátorságot szedtem össze, hogy visszamerészkedjek. A kád üresen állt és nyoma sem volt benne az álmomban látott lényeknek! Visszamentem a konyhába, és rágyújtottam egy újabb bűzrúdra, egyrészt, hogy az idegeimet csillapítsam, másrészt, hogy elgondolkodjam azon, mi történt az utóbbi órában.
A részegségem egy csapásra elszállt, és én kiszáradva vártam, hogy magyarázatot találjak a dolgokra. Megbontottam az utolsó palackos ásványvizet, és túljutva kezdeti rémületemen a tévé elé botladoztam. Meg akartam nézni, mi történt a világban. A magyar csatornák közül majdnem minden hangyás volt, de legalább a külföldiek bejöttek. A CNN-re kapcsolva kitágult a szemem és a számban lévő kortyot a tévére köptem.
Hungary is under lockdown! – ment az alsó sávban a felirat – Borders are closed, the whole country is under quarantine. An unidentified virus spread out and according to the authorities at this moment, no cure is found for the virus….
Gyorsan átváltottam a magyarra és az egyik hangyafoci alatt meghallottam a himnuszt, és a következő üzenet:
Figyelmeztetés!
Felhívjuk a lakosság figyelmét, hogy kerüljék a vízfogyasztást! A kőbányai és a Gellérthegyi víztározóba eddig ismeretlen összetételű idegen anyag került, ami a főváros ivóvízhálózatába is bejutott. A hetekkel ezelőtt történt szabotázs akciót a TrueSelf Kollektíva vállalta magára, és ezt minden jelentősebb hírportálon megosztotta. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság a Katasztrófavédelmi Főigazgatóság közreműködésével már dolgozik a kialakult probléma elhárításán. A vízminőség ellenőrzésében részt vesz az Országos Epidemiológiai Központ, a Rendőrség pedig forró nyomon kezdte meg a nyomozást az ügyben.
A biztonság kedvéért senki ne használja a fővezetéken érkező vizet, ne érintkezzen közvetlenül vele, és legfőképp ne fogyassza, se forralva, se máshogy! Aki rosszullétre, szédülésre, vagy alhasi fájdalmakra panaszkodik, azonnal keresse fel háziorvosát vagy a legközelebbi kórházat.”
*
Elérkeztem az utolsó cigihez, és még mindig a tévében látottak jártak a fejemben. Mi a büdös franc történt Magyarországgal?!
Kavarogtak bennem az érzések, magam sem tudtam, mi folyik az országban. A fővárosban nagyon nagy gondok vannak, ez egyből kitűnt, de vajon vidéken és a kisebb településeken is hasonló a helyzet? Kínomban újra a telefonért nyúltam, és egy olyan számot tárcsáztam, amit évente egyszer szoktam. Kicsengett.
– Mi van? – szólalt meg egy mérges hang a vonal másik oldalán.
– Apa?
– Igen? Mit akarsz éjnek idején? Tudod te, mennyi az idő?
– Igen, tudom. – feleltem megnyugodva – Semmi különöset nem szeretnék, csak meg akartam bizonyosodni, hogy minden rendben veled.
– Miért ne lenne? Mondd meg anyádnak, hogy újabb büntetés érkezett a nevére. Ezerszer mondtam már annak az átkozott nőszemélynek, hogy fizesse időben a számlákat. Fiam, ezt én már nagyon unom, és belefáradtam már a hülyeségeitekbe… Akarsz még valamit?
– Nem. Nem szeretnék semmit. Anyának majd elmondom, hogy mit üzensz. Apa?
– Igen? Mi van?
– Arra kérnélek, hogy ne igyál a vízből egy ideig, jó?
– Miért ne igyak? Nehogy már megint megmondd nekem, hogy mit csináljak!
– Légy szíves! Sosem kérek tőled semmit, ha ezt megteszed.
– Jól van, majd iszom szódát. Van még valami? Tán álljak fejen egész este?
– Nem, isten őrizz. Nincs más, jó éjszakát Apa.
– Neked is fiam.
A vonal megszakadt és megnyugodtam. Apám ugyanolyan undok, mint régen. Nagy baj nem lehet vele, azonban ismét kaptam tőle egy ígéretet. Csak remélni tudtam, hogy ez majd nem bizonyul olyan üresnek, mint az eddigiek. Nagyot sóhajtva felálltam, és reflexből megnyitottam a csapot. A sárgás víz útnak indult, és hangos loccsanással érkezett a mosogatóba.
– Bassza meg! – csúszott ki a számon, és elzártam.
A tenyérnyi folyadék olajszerűen oszlott el, és távozott a lefolyóban. Üledéke – a sok apró, fekete homokszem – baljósan sötétítette el a tálca fémjét. Letéptem egy darab papírtörlőt, feltöröltem vele a sarat, és egyből a szemétbe hajítottam. A karomon így is minden szőrszál az égnek állt, a libabőr lassan, módszeresen terjedt tovább a testem minden pontjára. Le kellett ülnöm, és nagyokat lélegeztem. Anno még egy céges tréningen tanították ezt vész esetére, és a koncentráció fokozásra.
Hiába minden, továbbra is zaklatottan járkáltam fel s alá, majd végül döntöttem: kimerészkedem az ajtón túlra! Szabóék mellettem laktak, kíváncsi voltam, ők hogy élik meg ezt a vészállapotot.

Kinyitottam az ajtót, metsző szél vágott az arcomba. Valaki már megint nyitva hagyta a lépcsőházban az ablakot. Füstszagot éreztem, a szél hozta a hátán, mint az elkavarodott tollpihét. Kimentem a zárt körfolyosóra, és megálltam a biztonsági ajtó előtt. Egyszerű tábla hirdette, hogy Szabóék itt laknak. Óvatos kopogással kezdtem, és miután nem jött válasz, hosszan megnyomtam a csengőt. A berregés az ajtón túlról is hallatszott, de más nem. Semmi válasz vagy mozgás nem volt. Egy ideig ott szobroztam, majd mikor meguntam, lejjebb mentem és minden lakásnál végigcsináltam ugyanezt. Sehol sem történt semmi! A házmesterünk a földszinten lakott. Kopogásom nyomán ajtaja résnyire nyílt. Fennhangon bekiabáltam egy „Hahó, van itt valaki”-t és kisvártatva beljebb merészkedtem. Por és pókháló borított mindent, mintha évek óta elhagyott lett volna a lakás. Öklömnyi pókok és hatalmas patkányok futottak szerte-széjjel, ahogy lépteim alatt nyikorgott a parketta. Félrehúztam a konyhát leválasztó függönyt és megállt bennem az ütő.
– Mi a ...  – eddig jutottam és nem jött ki több hang belőlem.
A férfi a sütő mellett hevert. Koszosfehér trikó és melegítő volt rajta. Fedetlenül hagyott testéről hiányzott a hús, és a csont fehéren világított a félhomályban. Kezében egy összetört vizespoharat szorított. Ennyi elég volt, futólépésben rohantam az udvarra, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát. Hosszan, harákoló köhögésszerűen tört ki belőlem a barnás folyadék. Pánikomban izzadtam és ziháltam. „Ilyen nincs, ilyen nincs” ismételgettem szüntelen.
Kiesett az idő, percek vagy órák múlva még mindig a társasház udvarán álltam, és lassan, de biztosan lábadoztam. Mire megnyugodtam volna, a hányásomban megmozdult valami. Cigaretta nagyságú vak férgek tekeregtek benne, és a kemény betonba próbálták fúrni magukat.
Felüvöltöttem és papucsommal újra ás újra rájuk tapostam. Miután egy se mozdult többet, tudatosult bennem, hogy ezek a lények csak belőlem jöhettek! Azonnal orvosi segítségre van szükségem! Mert, ha a férgek bennem vannak, akkor előbb-utóbb ki is akarnak jönni! Abba pedig belegondolni se mertem, mi lesz akkor… „Ilyen nincs” ismételtem a mantrámat vég nélkül. Újra nagyokat kellett lélegeznem, és jó időbe telt, mire kellőképpen megnyugodtam.
Felrohantam az emeletre és a sötétben félvakon felöltöztem. A villanyt hiába próbálgattam, nem gyulladt fel, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Magamra kaptam az utcai viseletem és kényelmes sportcipőbe bújtam. Egy kis ideig még tétovázva álltam az ajtóban, majd visszamentem a konyhába, és elraktam az egyik szupermarket akciója keretén belül zsákmányolt szakácskésemet. Imádtam, úgy szelte a húst, mint az álom.
Ezek után nem tudtam, hogy az utcára kilépve mire számíthatok, így egy mosogatórongyba csavartam a kést, és a kabátom zsebébe süllyesztettem. Baj esetére jó lesz.

Az utcára kilépve a szokásos környezet fogadott, azzal a különbséggel, hogy egy teremtett lelket sem láttam. Lassan indultam a kerületi kórház felé, gyanakodva lestem az ablakokat és a kapualjakat. Távolról gyereksírást és üvöltözést hallottam, és megörülve a néma csendet megtörő hangoknak, felgyorsítottam. Talán akad valaki, aki elmagyarázza, mi történt…
A családot két sarokkal lejjebb találtam meg. Apa, anya és két gyerek, akik vigasztalhatatlanul bőgtek. Eléjük toppantam és őrült módjára belefogtam mondókámba:
– Na végre! Emberek, meg tudnák mondani, hova lett mindenki? Egyszer csak egyedül találtam magam, a csapból az a kénes színű trutyi folyik és egyszeri fogyasztás után is nagyon rosszul vagyok… Kérem, segítsenek!
Gyanakodva mértek végig, és az apa a háta mögé terelte a két megszeppent gyereket. Úgy néztek rám, mintha a síron túlról szólnék hozzájuk.
– Nem tudom uram, mire céloz… Mi csak sétálni jöttünk le, innen a Gomb utcából. Minden rendben van magával? – Miközben a férfi beszélt, az anyuka lehajolt a gyerekekhez és elővett a táskájából egy ásványvizes palackot. Sárgás folyadék volt benne és azt nyomta az egyik kezébe. Megbabonázva meredtem a vízre, a szám sikolyra nyílt, mikor a kisfiú a szájához emelte, hogy igyon.
– NE! – parancsoltam rá. Előrántottam a késem, erre a család megdermedt. Ügyetlenül megpróbáltam leszedni róla a rongyot, félig-meddig sikerült is.
– Ne igyál belőle, te gyerek! Nem látják, hogy ez is olyan?
A beállt csendet az anyuka törte meg, elvette a gyerek kezéből a palackot és felém fordult. Óvatosan közelebb lépett, szólásra nyílt a szája. Esküszöm minden istenre, hogy a fogaira tapadva egy olyan férget láttam, mint amilyen bennem is van!
– Milyen? Biztos, hogy jól van? – kérdezte illedelmesen a nő, és továbbra is meredten bámulta a kést.
– A víz szennyezett! A hírekben is bemondták! Az ország karantén alatt áll! – újra belefogtam a mondókámba, és a feleségre koncentráltam. – Hát nem érti? Az a víz nem jó!
A támadás meglepetésként ért. A férfi rúgásától kezemből messzire repült a penge, a nyomában jövő ütéstől megszédültem és a földre roskadtam.
– Ez egy dilinyós! Hívd azonnal a rendőrséget, asszony! – rivallt a feleségére, közben kaptam még egyet, amitől elsötétült a világ.

Egy világos szobában tértem magamhoz.
Az asztalhoz voltam bilincselve, mind a kezem, mind a lábam. Alig tudtam mozdulni. Jobban szétnézve semmi furcsa nem tűnt fel, talán a jobb falat uraló tükör nem illett a képbe. Lassan kezdett derengeni, miért vagyok itt: a tévében látott hírek a vízről, és a fővárosban kialakuló bajokról, az üres társasház, a hulla földszinten és a család.
Az ajtó ekkor kinyílt, és egy alak lépett be rajta. Fekete öltönye élesen elütött a szoba fehérségétől, ami minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a rendőrség, vagy a kormányügynökség kezébe kerültem. Ruganyos léptekkel közeledett, és egy biccentéssel helyet foglalt velem szemben.
– Uram, emlékszik valamire? Meg tudja mondani a nevét, vagy azt, hogy milyen nap van ma?
– Mindenre pontosan emlékszem! – kezdtem magabiztosan – Várady Krisztiánnak hívnak, és ma szeptember tizenkilencedike vagy huszadika van.
A férfi bólintott, és biztató kézmozdulattal jelezte, hogy folytassam.
– Belső építész vagyok, szabadúszóként dolgozom, és hála istennek, most jól megy. Bekerültem néhány nagyobb volumenű projektbe, és a munka teljes gázon pörög, lefoglalja a napjaim és estéim. Tegnap, avagy ma – nem is tudom már mikor – vettem észre a változást, elmaradtak az emailek, és a Krisztina utcát is kevesen rótták. A lényeg, hogy szokás szerint otthon voltam és dolgoztam. Délután felé megszédültem, szerintem el is ájultam. Nem tudom, meddig voltam kiütve, de mikor felkeltem, egy őrült világban ébredtem. Aggasztó híreket hallottam a külföldi csatornákon, mivel a magyar nem jött be, és az állításuk igaznak bizonyult, miszerint az ivóvízzel valami gond van.
– Mégis mi a gond vele, Várady úr?
– HOGY MI ?! – emeltem fel a hangom. – Maguk nem vették észre, hogy valami sárgás színű lötty jön a csapból?! És mintha ez nem lenne elég még a palackos ivóvíznek is kénszaga van!
– Kérem, nyugodjon meg, és csak szép lassan folytassa, rendben?
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam elvonatkoztatni a helyzet abszurditásától. Nem elég, hogy meg vagyok bilincselve, de még faggatnak is. Erőt vettem magamon, és újfent hozzáfogtam a mondandóm kifejtéséhez.
– Ezután mindenkit felhívtam, aki a névjegyzékemben szerepel, de senki sem vette fel. Ezt afféle jelnek tekintettem, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam…
– Elnézést, hogy a szavába vágok, de a szociális médiát nézte? Tudja, Facebook, Instagram, Twitter?
– Nem néztem. Utálom az efféle szarságokat. Akivel beszélni akarok, azt felhívom, és mindenki mással emailen tartom a kapcsolatot.
– Értem. Folytassa kérem, ha van még mondanivalója…!
– Igen. Mindezek után a tévében azt láttam, hogy Magyarország karantén alá került. Ekkor még jobban kétségbe estem… Majd felhívtam édesapámat, aki vidéken lakik, és az megnyugtatott, hogy legalább felvette. Beszéltem vele, majd pár órára lepihentem.
– Várady úr, mikor aludta ki magát úgy igazán?
– Mindig elalszom, de úgy igazán? Megvan annak jó pár hónapja is. Tudja... Hogy is hívják nyomozó?
– Péterfy – segített ki.
– Köszönöm. Tudja Péterfy nyomozó… az én munkám meglehetősen hektikus. Van olyan időszak, hogy túl kell hajtanom magam, és van olyan, hogy csak elvagyok, mint hal a vízben. Szóval, miután kellő erőt gyűjtöttem, kimerészkedtem a társasház folyosójára, mert szerettem volna megtudni, hogy a szomszédaimmal mi a helyzet.
– Jóban van ön a szomszédaival? Szabóékkal vagy a házmesterrel, Lukáccsal?
– Eleddig semmi probléma nem volt. Miért kérdezi?
– Csak érdeklődtem, semmi komoly. Az igazolványait megtaláltuk a zsebében, miután elláttuk.
– Nos, semelyik szomszéd nem nyitott ajtót, és ekkor mentem le Lukácshoz. Bár ne tettem volna…
– Miért, mi történt?
– Nehéz szavakba önteni. Olyan volt a lakása, mint ami több éve elhagyatott, és a házmester…
– Igen…?
– Ott feküdt a tűzhely előtt, és nem volt rajta semmi hús! – mondtam és a kezembe temettem volna az arcomat, de próbálkozásom hatására a bilincsek megfeszültek.
Így az asztalra hajtottam a fejem, sós könnyeim ott gyűltek tócsába.
A nyomozó rendes volt, hagyott sírni, nem erőszakoskodott. Csendben maradt és türelmesen várt. Az érzelmi rohamból ismét a légzésterápiával jöttem helyre, és mikor úgy éreztem, hogy jobban vagyok, felemeltem a fejem. Épp időben, mert elkaptam azt a sanda pillantást, ahogy a nyomozó a oldalsó falat uraló tükröt méregette. Biztos voltam benne, hogy nem véletlen, és valaki ül a fal mögött, és ez nem sok jót ígért.
– Jobban van? – kérdezte kedvesen. – Kér egy pohár vizet, vagy egy kávét?
– Nem, köszönöm – suttogtam harákolva – Inkább folytatnám, hogy a végére jussak...
– Rendben. Utána még felteszek pár kérdést, aztán lepihenhet egy nyugodt helyen, rendben?
– Jó, persze. Ott tartottam, hogy a lakásban tett látogatás után már nem tudtam, mit tehetnék. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a legközelebbi kórházba és kivizsgáltatom magam, hisz én is ittam a vízből. Felöltöztem és magamhoz vettem a kedvenc késem.
– Elnézést… a kését? Szereti azt a kést? Gyakran magánál hordja?
– Szeretem, de csak az otthoni főzéshez használom.
– Értem, kérem folytassa.
– Kimentem az utcára, néptelen volt. Teljesen kiürült. Elindultam a célom felé, és útközben hallottam meg a gyereksírást. Megörültem, hogy végre találtam valakit, aki felvilágosítást adhat a történtekről. Elindultam a hang irányába, és…
– Akkor futott össze a családdal, akik minket is hívtak…
– Eegen. Ők voltak az egyetlenek, akikkel találkoztam az utcán. Normálisnak tűntek, beszédbe elegyedtem velük, de miután láttam, hogy a fertőzött vízzel akarják itatni a gyereket, nem hagyhattam annyiban.
– Fertőzött?
– Igen, az ásványvíznek sárga színe volt… szerintem ezután tudják mi történt, talán jobban is mint én…
– A család beszámolója meglehetősen pontos volt. Mondja Várady úr, mióta nem szedi a gyógyszereit?
– Ezt meg honnan...? – suttogtam döbbenten.
– Voltunk a lakásában, és házkutatást tartottunk, természetesen engedéllyel. Nos?
– Hát, egy jó ideje nem vettem be semmit.
– A tartozásai igen tetemes összegre rúgnak, és az anyja lakását már a behajtók kerülgetik. Ezzel kapcsolatban szeretne mondani valamit?
Egyre antipatikusabb volt a nyomozó. Szavai keserű mérget tódítottak a számba. Hogy jön ide mindez? Hisz a víz megmérgezte az embereket, én pedig csak megpróbáltam túlélni! Gyanakodva néztem a nyomozóra, aki, mint aki karót nyelt, úgy ült a széken hibátlan öltönyében. Keze nedvesen csillogott, és a tekintete… most figyeltem meg először jó alaposan. Fekete szembogara sárgás, kocsonyaszerű lében úszott! Nem tudom, hogy miért nem tűnt fel első látásra! Ő is fertőzött!
– Ennyit tudok mondani Önnek, nyomozó.
– Rendben, Várady úr. Mit is mondott, milyen projektekben van benne?
– Egy Ferenc körúti iroda felújításában, és egy vidéki ipari park berendezésében…
– Azzal, ugye tisztában van, hogy az ipari parkból nem lett semmi, és a Ferenc körúti irodát átadták fél éve?
– Nem, dehogy! – feleltem ingerülten. – Mind a mai napig érkeznek hozzám a módosítási kérelmek, és a tervezői nyilatkozatot sem írtam alá!
– Nézze Krisztián, azzal ugye tisztában van, hogy én segíteni próbálok magának és a javát akarom? – kérdezte kedvesen, ám szeme sárgás fénye mást sugallt.
– Gondolom, így van. – mondtam flegmán.
– Köszönöm. Nos Krisztián, én úgy vélem, hogy mára eleget gyötörtem magát, és azt hiszem, mindenre kitértünk. A közeljövőben újra találkozni fogunk. Kérem aludja ki magát rendesen, hogy holnap fitt és kipihent legyen.
– Miért mi lesz holnap?
– Várhatóan csak egy egyszerű péntek, de önnek pihenésre van szüksége.
Bólintottam, és nem beszéltem többet. A nyomozó felállt, és megfordult. Ekkor láttam meg a gallérja mögül kikandikáló férgek farkát. Ő szerintem nem vette észre, mert nem foglalkozott velem, csak odasandított a szoba egyik oldalát elfoglaló tükör felé, majd hümmögve biccentett, és kiment.
Magamra maradtam újra.
*
– Mi a véleménye, Péterfy nyomozó?
– Hogy nekem? Őszinte leszek, még csak a filmeken láttam ehhez hasonló őrületet… – A nyomozó hátradőlt, és nagyot kortyolt a vízből, megnedvesítve kiszáradt ajkát. Megköszörülte a torkát és folytatta. – Az egész abszurd, és nagyon beteg, de valahogy mégis… olyan összeszedett!
– Figyelmezettem előre. – mondta a doktornő, miközben levette a szemüvegét és a szárát szórakozottan tekergetni kezdte – A téveszmék sokszor olyan logikusan felépített abszurd valóságok, hogy az is előfordul, hogy másokat is a hatásuk alá vonnak vele, és akár követőkre, hívőkre is szert tesznek!
– Mint az alufóliasapkás bolondok? Ez a helyzet Várady Krisztiánnal is? – vetette közbe Péterfy.
– Még várom az anyagát, de konzultáltam már telefonon a korábbi kezelőorvosával. Végleges eredmények még nincsenek, de…
– Előzetes diagnózis?
– Gravis, negált doxazma, komoly indulatkezelési zavarok, paranoid és skizoid személyiségjegyek…
– El tudná mondani úgy, hogy egy hozzám hasonló laikus is értse?
– Várady Krisztián elveszítette a kapcsolatát a valósággal. – szögezte le a doktornő, és közben letette a szemüvegét, majd határozottan nézett a nyomozóra – Valószínűleg nem szedte a gyógyszereit, az utóbbi időben pedig egyre ritkábban és rendszertelenebbül járt el a találkozókra a pszichiáterével. A gyógyszerek ahhoz kellettek, hogy képes legyen szétválasztani a valóságot a képzelettől. Korábban paranoid skizofréniával kezelték, amihez az elmúlt évek alatt hozzájött ez a téveszmés pszichózis.
– Mármint ez a képzelt valóság? A fertőzött vízzel? Meg az összeesküvéssel?
– Igen. Számára ez a valóság, és igyekszik minden részletet olyan logikusan összefűzni, ahogy csak képes rá. És Várady intelligenciája elég magas, hogy a története meglepően összeszedett legyen. Ahogy ön is mondta, nyomozó. Bizarr, abszurd, de az ő számára megingathatatlan bizonyosság.
– De, ahogy ön is mondta, néha olyan hihető a képzelgésük, hogy másokat is meggyőznek. Ez nem jelenthet gondot a Zápor projektre nézve?
– Az elmegyógyintézetben nem talál senkit, aki hinne egy téveszmés páciensnek. A története ráadásul olyan abszurd elemeket tartalmaz, ami azoknak is hihetetlenné tennék, akik más esetben elgondolkodnának rajta.
–­ Nagyon remélem doktornő, hogy igaza lesz, de majd idővel elválik.

*
„Ilyen nincs” – ismételtem vég nélküli mantrámat, és a repedezett falra újabb rovátkát húztam. Eddig két látogatóm volt, az egyik a kihallgató szobában látott nyomozó, a másik pedig Édesanyám.
A férfi nagyon kedves volt velem. Újból ugyanarról kérdezett, mint előtte, hogy mennyi ideje nem szedtem a gyógyszereket, és milyen gyakran telefonáltam vagy emaileztem munka ügyben. Kár volt ezt felhoznia, mert egyből eszembe jutott a munka és a félbehagyott projektek. Talán egy kicsit nehezen viseltem, két ápolónak kellett visszatartania, hogy el ne hagyjam az intézményt. A dulakodásban megszúrtak és valószínűleg begyógyszereztek, mert mikor magamhoz tértem forgott velem a világ. Ráadásul egy bontatlan levél várt az asztalon ismerős kézírással az oldalán.
„Ilyen nincs”
Kisfiam… – kezdte édesanyám, papírra vetett szavai jobban martak a sósavnál. A kezelésemet csak félig állja az állam, így pénzzé kellett tenni legénylakásom és minden ingóságom.
Jobb ez így gyermekem, neked is és nekem is. Remélem végre nyugalmat találsz, és egyszer az életben örömet is okozol édesanyádnak, azzal, hogy nyugton maradsz.
Csak nem? Már anyámat is megfertőzte a vírus? Máskülönben nem írna ilyet nekem!
„Ilyen nincs”
Mindenki azt hiszi, hogy őrült vagyok! Pedig talán én vagyok az egyetlen normális ember ebben az épületben! A nővérek, a doktorok fertőzöttek, de még a többi beteg is! Talán András nem, de ez se biztos… Tiszta pillanataiban, – mikor épp nem a világunkat megszálló idegen erőkről mesél, – értelmesen tudunk beszélgetni. Ő meghallgat és igazat ad nekem. Ráadásul ő se iszik vizet, ahogy én sem.
Nem tudom, mi lesz velem, de kitartok, amíg tudok! Egy idézet jutott eszembe egy régen olvasott verseskötetből, magam sem tudom, hogy miért, de egyszer csak beugrott:
…víziók zord éjén
Láttam tűnt boldogságom;
Szívem megtört, mert élet és fény

Nem volt – csak éber álom…

A novella a Porcelánszív Holt Remények karácsonyi anyagában jelent meg 2017-ben.

0 megjegyzés: