A Swing Szultánja
Teremthetek–e valamit ott, ahol
semmi sincs?
Hogy lehet a semmi valamivé?
Hogy lehet valami és semmi is
egyidőben?
Jack London: A formák örökkévalósága
1.
A Ford sötét műszerfalára pillantottam, az
olajszintjelzőtől balra lévő jel biztató zöld fénnyel derengett a félhomályban.
Jól alakul ez, csak…
– Hajni, ugye tudod, mennyire
utálom ezt a szakaszt? Nem vennéd át erre a pár kilométerre? – fakadtam ki, és zavarodottan babrálni kezdem a magnóval. Az öreg kazetta kattogott
egy sort majd kissé akadozva elindult. A gitár és a dob kissé nyúzottan szólt,
de akaratlanul is ráállt a szám a szövegre.
– Ugyan, Robi, mindig csak
panaszkodsz! A pszichológus is megmondta, hogy szembe kell nézned a
félelmeddel.
Barátnőm tudálékos kifejezése
meggyőzött arról, hogy megint egy olyan, nagy kioktatós részre készül. Viszont a Dire Straits zenéje mindig megnyugtatott
vezetés közben, ugyanakkor különös, régi emlékeket idézett fel bennem.
– Ja, sokszor mondta már... – Elharaptam
a morgolódást, de magamban egészen addig folyattam, amíg a refrénhez nem ért
Knopfler. A szöveget hallva a swing szultánja lettem, mint már oly sokszor. Ebből némi erőt merítettem és gyorsan felhangosítottam, együtt énekeltük
Hajnival a we are the sultans–t. Ezzel
eltereltem Hajni figyelmét a hegyibeszédről, vagy legalábbis hét perccel
késeltettem.
Álságos mosolya mögött a barátnőm pontosan tudta, hogy ettől a szakasztól
mennyire irtózom. A három egymást követő alagút felért egy pokoljárással, és ha
tehettem, kihagytam. Ha világos volt, ha éjjel, kirázott a hideg és a hátamon
égnek állt a szőr. Szekszárd után általában Hajni vette át a kormányt, és én az
anyósülésen izgulhattam végig az utat Pécsig. Ritkán jártunk erre, pláne
mióta... Szóval félévente kibírtam.
Csak nagyritkán indultam útnak
egyedül, de akkor is inkább vonatot, vagy buszt választottam. Rettegtem ettől a
környéktől, különösen az alagutaktól, amik sötétek, és félelmetesen hosszúnak
hatottak. Minden egyes alkalommal úgy éltem meg, mintha soha nem akarnának
véget érni. Ráadásul az apámat is valahol ezen a szakaszon vesztettem el azon a
rémes éjszakán. Hasonlóan, mint most, akkor is a Straits szólt, és fater régi
Zastavája csörögve falta a kilométereket. Tél lévén hamar sötétedett és édesapám
hiába nyomta a gázt tövig, a szürkület észrevétlenül lopakodott a délután
árnyai közé.
– Kapaszkodj Robi, mert ez rázós
lesz! Most megtu… – Apám sose tudta befejezni a mondatot, mert a kocsi
meglódult alattunk, és az ülésbe préselődött testemen megfeszült a biztonsági
öv.
– Hallod, amit mondok, Róbert? – kérdezte
Hajni, mire én felriadtam az éber álomból.
Biztos a zene miatt jutott
eszembe újra az az este. Némán izzadva bólintottam, majd újra
bekapcsolódtam a zene dallamába, és ujjaimmal vertem az ütemet a kormányon.
Ennyi. Eddig tartott a mesterkélten kicsikart haladék.
Hajni belekezdett, és mondta a
magáét; a sok felszedett okosságot, amit a tévéből, az internetről és nem
utolsó sorban a pszichológustól hallott. Megint azt ecsetelgette, hogy a több
mint tíz éve történt esetnek nem kéne rám ilyen hatással lennie. Csak fél
füllel hallgattam, mit mond, hisz annyiszor hallottam már. Olyan könnyen beszél róla… Pedig, ha átélte
volna azt, amit én tizenéves koromban, akkor nem lenne ilyen nagy szája.
Viszont nem tudtam mérges lenni rá, neki is megvolt a saját baja. Éppen ezek a
dolgok hoztak össze minket.
Egy alternatív tanácsadáson
találkoztunk, és a közös kávézás után mindketten látni akartuk újra a másikat.
Valahogy így kezdődött... És hol tartunk most? Összeköltöztünk, és együtt élek
az eleven feledéssel. Hajni betegsége miatt a lakásban minden fel van
matricázva, mert már előre tart tőle, hogy idejekorán olyanná válik, mint a
szülei, akik nem emlékeznek semmire. Egyfajta progresszív Altzheimer kórban
szenvednek, ami ugyan ritkán jön elő, de kétágú felmenővel talán Hajni joggal
félt, hogy rajta is elhatalmasodik ez a kór. Talán ezért ismétel el újra és
újra az égadta világon mindent.
Nincs ezzel gond, már hozzászoktam.
Én így szerettem belé. Ehhez képest az én traumám nem is olyan komoly, hisz a
felejtés nincs belekódolva a sejtjeimbe. Csak az orvosok szerint nem vagyok
százas, majdnem bolondot csináltak belőlem. Azonban
én kitartóan küzdöttem ellene, éppen ezért jártam el a foglalkozásokra is. Ott
találkoztam ezzel a kedves teremtéssel, aki pont most kezdett bele a tíz perces
a tévés doki szerintbe.
Imádom, amikor ilyen feszülten magyaráz. Kicsit kipirul
az arca, és látszanak a gödrök a pofiján. Sose gondolná az ember, hogy ez a nő
olyan rémes betegséget hordoz a génjeiben. Mindketten cselekvőképesek és beszámíthatóak
vagyunk, és a jogosítványt is megtarthattuk. Alapvetően szeretek vezetni, a
világ százhúsz felett olyanná válik, mint egy szürreális festmény. Mintha egy
Dali kép kelne életre körülöttem, ahogy én a főszereplőjeként kocsival
száguldok az elmosódott világ közepén.
2.
– Apa, a Zápor még nem tökéletes
és még tesztelni kell, hogy reagál idegen környezetben.
– Sajnos erre már nem maradt
időnk, fiam. A ruszkik újra felszerelték a reléket, mostanra már lezajlott az
országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények
kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, mikor elvették tőlem, és
szándékosan változtattam rajta, mielőtt eljöttem a minisztériumból. Gondoltam,
ez majd visszatartja őket, hogy élesben bevessék, de nem, fiam! Tudod te, mit
jelent ez?
Az életben mindig és minden
körbeér, akár a farkába harapó kígyó, és én újra meg újra az öreg Horváth
árnyékában találom magam. Nincs rá jobb szó, tényleg van egy
kattanásom, csak nem olyan, mint a többieknek a „klubban”. Én tudomány
megszállottjává váltam, köszönhetően édesapám mániájának.
Apám, Horváth András korát
megelőzve olyan teóriákkal és elméletekkel állt elő, hogy hamarosan az ország
vezető tudósaival tette meg a sikerhez vezető első lépéseket. Amikor pedig
feljebb jutott a ranglétrán, az elvtársak a minisztériumban tárt karokkal
várták. Ebben a pár évben nagyon feszült volt, és sohasem mesélt konkrétan
róla, mivel foglalkozik. Igyekezett minél többet velünk lenni, de mégis
idejekorán megőszült a haja és a kefebajsza. Hangulata kiszámíthatatlanná vált,
bizonyos napokon vidám és szórakozott volt, máskor – általában munka után – nem
lehetett hozzá szólni.
Csak morgott és morgott.
Számtalanszor és számtalanszor ugyanazt. A Záporról. Az lett a mániája. Aztán
egy nap nem ment be, és a rákövetkező napon se. Egy hét után azt vettem észre,
hogy édesapám nem jár dolgozni. Mint később megtudtam édesanyámtól, nagy
ötletét, a Záport, elvették tőle és apám szinte beleőrült a tudatba, hogy más
fogja befejezni a munkáját.
Leépítését követően elmaradtak az
esszék és disszertációk a magyar és külföldi magazinokban, és az új,
korszakalkotó ötleteiről is csak nekem tartott kiselőadást a nagyszobában, amikor
nem a garázsban szereltük a Zápor szívét képező erőgépet. A motort egy régi
Uljanovszkiból szedte ki, és orosz technikai könyvek tudásával és kémiai
anyagok sokaságával teszteltük éveken át.
Minden egyes részlet és kísérlet
alatt asszisztáltam az öregnek, így nem csoda, hogy az iskolában kémia órára
egy idő után be se kellett járnom. Tíz évesen már biztos kézzel különféle
jódoldatot, sósavat és lúgot kevertem. Míg a többiek kint játszottak, mi minden
délután átfutottuk a napi tananyagot és utána a Záport teszteltük. Persze,
nyomába se érhettem apám tudásának, és ezt számtalanszor megkaptam tőle. De
kellett neki a figyelem, és én mindig is jó hallgatóság voltam. Számtalan
gyerekkori élményről megfosztott, és a szociális életem is romokban hevert, de
hála az öregnek, a középiskolát már tizennégy évesen befejeztem.
Egyetlen nem szokványos élményünk
a könyv-, és tudásszagú hónapok között a pécsi családlátogatások voltak.
Ilyenkor felkerekedett az egész família, és az öreg Zastavával több mint
százötven kilométert utazott egybezárva, szociális életre kényszerítve. Én
nagyon imádtam, végre igazi család voltunk. Egymással foglalkoztunk, zenét
hallgattunk és számoltuk a táblákat.
Az utolsó alkalommal ketten
mentünk le a nagyiékhoz, apám izgatottságában nem tudott betelni az úttal és
egyfolytában magyarázott. Édesanyámnak nem szóltunk és a fővárosban hagytuk.
Egyrészt azért, mert a sokadik nézeteltérése után nem volt hajlandó apámmal egy
kocsiban utazni, másrészt pedig kikényszerítettem az öregemből azt, hogy vigyen
el az útra. Mintha előre megéreztem volna, hogy utoljára látom. Az úton Straitset
hallgattunk, átvettük a képletet és az erőforrások listáját. Szekszárd után
apám csillogó szemmel a visszapillantóba nézett és azt mondta:
– Fiam, itt az idő! A vihar
feltámadt és mi egyenesen a gyomrába tartunk! Meg fogjuk lovagolni! Értetlen
tekintetemre őrült nevetésbe kezdett és kikapcsolta a biztonsági övét. A hátsó
ülésen az erőgép éles hangon felsikoltott, édesapám alig tudta túlüvölteni azt.
– Kapaszkodj, Robi, mert ez rázós
lesz!
3.
Persze, hogy tudtam. A képlet
maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és a
vég. Az első lépcső a teljesen mesterséges természeti kontrollhoz.
Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Talán azért, mert
vonzódott a rég letűnt civilizációk korszakalkotó ötleteihez, vagy azért, mert
az elmélete nagyon hasonlatos volt az alkimisták ikonikus kígyójához. Azonban a
hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat meg, ami túlmutat rajtunk,
embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, mi titokban megépítettük a
Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó
hatalmával.
Lomha cseppekben eleredt az eső és halk placcsanásokkal
kenődött szét a szélvédőn. Visszább vettem a sebességből, de így is tartottuk a
százat. A megfelelő energiára és a folytonosságra szükség lesz, hogy elérjük a
formák örökkévalóságának állapotát. Nem az alagúttól, nem a sötéttől féltem, hanem a
csalódástól. Hogy nem tudok apám örökébe lépni. Hisz ő volt a nagy Horváth, aki
megreformálta a téridő fogalmát – bár ezt kevesen tudták, hisz minden anyag
titkosítva lett –, és az oroszok kihasználva a lehetőséget és a diktatórikus
uralmukat az országban, egyből bevetették valahol a Mecsek közepén.
Az, hogy mi lett belőle, csak
évekkel később tudtam meg. A helyi lapok különös rádióadásokról, és megmagyarázhatatlan
fényjelenségekről számoltak be; emberek tűntek el, és évekkel később
megőszülve, zavart állapotban kerültek elő. Senki se tudta, mi történt, a
kormány hírzárlatot rendelt el, és akkoriban a házunk előtt rendszeresen egy
fekete Volga állt. Ilyenkor hallgatni kellett, és korán lefeküdtünk.
Egy alkalommal nem jött álom a
szememre, és csak forgolódtam az ágyban, a gondolataim pedig messzire
kalandoztak. Lehet, hogy az apám egy titkosügynök vagy gonosz tudós? Zajokat
hallottam a konyhából, és úrrá lett rajtam a kíváncsiságom. Kimerészkedtem a
sötét folyosóra és a vitatkozó szüleimet hallottam. Szívem a torkomban
dobogott, miközben lopva ólálkodtam közelebb a beszélgetésüket kihallgatni.
– Elválok, András!
– Ugyan már, Edit, ne csináld!
– Elegem van belőled, meg a
titkos dolgaidból! Már dolgozni se jársz el, és az a fekete kocsi lassan két
hete áll a házunk előtt. Tudod te, milyen kellemetlen ez? Tudod, hogy a
szomszédok összesúgnak a hátam mögött, mikor elmegyek mellettük?
– Edit, én...
– Ne Editezz itt nekem, Andris! Azt
ígérted, hogy ha befejezed a munkád a kormánynak, akkor vége lesz ennek az
örökös titkolózásnak. Erre mi történt? A saját fiunkat is belevonod és
meghülyíted!
– Hidd el, Edit, ezt nem így
terveztem! Én nagyon sajnálom, hogy így alakult.
– Sajnálod, mi? Ha őszinte
lennél, akkor beszámolnál arról, mi az ördög az a nagyon fontos kutatás! Akkor
talán én is jobban elviselném az elvtársak kocsiját a hortenziáim előtt!
– Edit, minél kevesebbet tudsz,
annál jobb neked!
– És a fiad, Robi? Őt miért
avattad be? Könyörgöm, még csak tizennégy éves! És már szinte mindent tud a
hülye záporodról és a többi őrültségedről. Miért, András, miért?
Ennyi elég volt aznap estére a
szüleim veszekedéséből, és visszasurrantam a szobámba. Próbáltam azzal nyugtatni
magam, hogy anyám és apám együtt maradt és nincs mitől tartanom. Sajnos az
ilyen veszekedések egyre gyakoribbak lettek, és nem csak este, hanem napközben
is. Egyetlen menekülési lehetőségem az apámmal töltött órák voltak. A számok és
egyenletek tényszerű világát nem tudta beárnyékolni a viharos családi
perpatvar.
4.
Szerettem apámmal utazni, és mire
végre elég nagy lettem, hogy az anyósülésre üljek, igazi élménnyé vált. Az öreg
minden eseményt kommentált, amit az úton láttunk, számoltuk a táblákat és
közben Straitset hallgattunk. Mi voltunk a swing szultánjai.
Ahogy magunk mögött hagytuk
Bátaszéket, az autópálya összemosódott folttá vált, elmaradtak mögöttünk az
autós pihenők, a benzinkutak és a lehajtók is megritkultak. Eddig csendes, és
nyugodt utunk volt, talán az eső miatt éreztem így, vagy azért, mert csak nagyritkán
előztek meg minket. A szembeforgalom sem volt túl számottevő, mégis bántotta a
szemem a néhány éjszakai reflektor fénye. Égette a retinám, miközben remegő
lábbal próbáltam a csúszós úton tartani a Fordot. Izzadt jobbamat felváltva
pakoltam a sebességváltó és kormánykerék között, és időnként a zölden derengő
lámpára pislantottam.
– Olyan feszült vagy, Robi,
minden rendben?
– Bakker, Hajni, épp az előbb
elevenítetted fel a gyerekkori traumáimat, mégis mit vársz? Jó, hogy ideges
vagyok! Az lenne furcsa, ha felszabadultan csacsognék veled, mintha mi sem
történt volna.
– Jól van na, nem kell egyből a
torkomnak esni! Én csak jót akartam.
– Tudom. Kérlek, ne haragudj! Csak
egy kicsit stresszes vagyok – válaszoltam Hajninak, majd elfelhősödött arcát
látva kicsit kedvesebben hozzátettem, hogy: szeretlek.
Tudom, hogy nem teheti jóvá a
múltat, és tényleg segíteni akar, de ez így kurva nehéz. Hiába próbáltam a
kocsira és a fehér választóvonalakra koncentrálni, egyre csak az utolsó úton
járt az eszem, amit apámmal töltöttem. Ott és akkor bebizonyította, hogy az
Ouroboros és a Zápor valós és kézzelfogható dolog, nem egyszerű elmélet. A
barátnőm mintha ráérzett volna, mire gondolok, felém fordult és odabújt hozzám.
– Robi, tudom, hogy kényelmetlen
neked ez az utazás, de anyukádat meg kell látogatnod. Most volt a születésnapja
és ráadásul húsvétkor sem mentünk le hozzá. Nem nekem hiányzik a telefonon
sopánkodó anyósom, hanem neked. Miért nem beszélgetünk közben valamiről? Eddig
olyan komoran hallgattál. Nem akarod elmesélni végre, hogy mi történt itt, és
miért utálod ezt a környéket?
– Ne már, Hajni! Ne most.
– Légysziiiii! Eddig mindig
félbehagytad valahol, és sosem mondtad el, igazából mi is történt. Addig is
telik az idő, és nem a vezetésre koncentrálsz. Meglátod, jó lesz, legalább egy
kis időre megszabadulsz a tehertől. Meg különben is, a saját problémáimat már
nagyon unom. Sőt szerintem te is. Gondolj úgy rá, mint egy foglalkozásra, csak
itt én leszek a terapeutád – mosolyodott el cinkosan.
– Nem is tudom…
– Nagyon
is jól tudod! Na elő azzal a történettel! – húzta meg a vállamat, és a hirtelen támadt érdeklődés
kicsit csökkentette a nyomást a fejemben. Komfortosabban éreztem magam. Ugyan
az autópálya feszélyezett, de valahogy megkönnyebbülten kezdtem bele az
életemet meghatározó történetbe. Szinte észre se vettem, ahogy az első alagút
sötéten ásító szája mohón bekebelezte az autónk.
5.
Úgy emlékszem rá, mintha tegnap
lett volna, és nem húsz éve.
A sokadik veszekedés után apám
megelégelte az akkori életét, és minden jegyzetét, könyvét belegyömöszölte a
régi Zastava csomagtartójába. Azt mondta, most egy kis időre a nagyiékhoz megy
Pécsre, mert pihenésre és feltöltődésre van szüksége. Tudtam, hogy ez egy
kegyes hazugság, elég idős voltam már, hogy felismerjem az ilyen mondvacsinált
indokokat. Pláne, miután megláttam a Záport a hátsó ülésen a huszonegynéhány
kilójával. A valaha volt kamionmotorra rá se lehetett ismerni, mostanra kábelek
és csatlakozók kaotikus tömegévé vált. Oldalán igéző fénnyel derengett pár állapotjelző
piros led, ami egy szunnyadó szörnyeteg szeméhez tette hasonlatossá.
Megbabonázva bámultam a csomagoló férfit, és könny szökött a szemembe.
– Visszajövök, fiam, ne aggódj!
– És a Záporral mi lesz? – Tudtam,
milyen fontos az öregemnek az a motor, és azt is tudtam, hogy csak így
kelthetem fel kellőképpen a figyelmét. Kérdésemre apám kínosan elmosolyodott és
ősz kefebajsza izgatott mozgásba kezdet.
– Természetesen viszem magammal,
mert eljött az idő. Ugye tudod, ez mit jelent?
– A hullámok egyenletes terjedése
minden síkon fodrozódásokat kelt, és ha ezek elérik a végső pontot, akkor nem
lesz tovább. Az ismert valóság keveredik a síkok összességével, majd egyetlen,
nagy egésszé olvad. Hacsak nem áll valami az útjába. Egy egészen apró erő is
feltarthatja ideig-óráig, ami talán elegendőnek bizonyul, hogy megtörje a
formák örökkévalóságának bonyolult láncolatát. És ha pontosak a számítások a
helyet illetően, akkor akár az egész a visszájára fordulhat.
Apám mosolya szélesebb lett, mint
a Kisalföld.
– Jó tanítvány vagy! Büszke
vagyok rád, Horváth Róbert. Meglásd, egyszer nagyon sokra viszed! – mondta és
beszállt az autóba.
– Veled mehetek? Szükséged lesz
egy segítőre az úton.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet,
fiam. Anyáddal már így is hadilábon állok, és ha szó nélkül elviszlek magammal,
akkor bizonyos, hogy véget ér a házasságunk. Azt pedig nem akarom, mert
szeretem az anyukád, és téged.
Tíz perc további kitartó
győzködés után kötélnek állt, és nemsokára a budapesti forgalomban
zötykölődtünk a városból kifelé. Nem szóltam apámhoz, hagytam beszélni. Először
a szokásos tudományos elméletek jöttek elő, majd később az autókat, a házakat
kommentálta, és olyan dolgokat, amiket ritkán láttunk együtt. Közben halkan
szólt a Dire Straits, az andalító dallamok hátán vesztünk bele Magyarország
szürke világába.
Kiszáradt a szám a nagy mesélés
közben, az ásványvíz után nyúltam és nagyot kortyoltam belőle. Hajni kíváncsi
tekintettel szemlélt, nem szólt egyszer se közbe, hagyta, hadd meséljem a magam
módján a történetet. Az állapotjelzőre, majd a sebességre pillantottam, minden
rendben volt. A tervek szerint ment minden, hatalmas sóhaj kíséretében
folytattam a sztorit.
Szekszárd
után tudatosult a tény apámban, hogy egy kiskorút hozott magával az őrült
kísérletére. A dühe szokás szerint hirtelen támadt fel és nem tartott tovább öt
percnél. Nem győztem szégyenkezni, ugyanakkor valahol büszkeséget is éreztem,
hogy túljártam az öreg eszén, amit később ő is megjegyzett. Ezzel vissza is
kanyarodtunk az immár szokásos témánkhoz, a Záporhoz, és az Ouroboroshoz. Nem értettem a
sietség okát, sem a miértjét.
– Apa, a Zápor még nem tökéletes,
és tesztelni is kell, hogy reagál idegen környezetben.
– Robi, erre sajnos már nem
maradt időnk. A ruszkik újra felszerelték a reléket, és lezajlott az országos
teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az
egyenlet nem volt tökéletes, és szándékosan változtattam rajta pár longitudót,
amikor elvették tőlem. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy újra bevessék
élesben, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?
Tudtam, persze, hogy tudtam. A
képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet,
és az első lépcső a teljes kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró
kígyóról nevezte el apám. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat
nyithat, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő
rossztól, titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami
dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.
– De honnan tudod a zéró anomália koordinátáit? – kérdeztem
értetlenkedve, és legbelül sejtettem, hogy azok a fekete kocsik nem véletlenül
strázsáltak naphosszat a házunk előtt.
– Megvannak a magam forrásai, fiam. Azt se feledd, hogy
az egészet én terveztem! Szerinted véletlen, hogy a rádióadások mostanában
sisteregnek? A pécsi adótorony az abszcissza, az x tengely, a budai pedig az
ordináta, az Y. Az anomáliának valahová a közös metszőpontra kell esnie, az
origóra, ami valahol itt van. – Előre mutatott, és én belenéztem a vaksötétbe.
A villanypóznák fénye bevilágította az utat, de a körülöttünk levő tájból csak
a nagyobb dombok és néhány ház pislákoló lámpája derengett.
– Ez így olyan,
mint a tű a szénakaz… – Elakadt a szavam, mert eszembe jutott a Zápor, és a
piros fénnyel izzó motorra sandítottam.
– Ez fog segíteni bemérni a zéró anomáliát, igaz?
– Mint mondtam, egyszer nagyon nagy ember leszel,
fiam. Bekapcsolod?
Hörögve kelt életre a Zápor. A helyzetjelző lámpák
zöldre váltottak, és a motor küszködve zakatolt a hátsó ülésen. A mai napig
kísért a pillanat, mikor meghallottam a sípolást. Közeledünk a zéró anomália
felé, és összeszorult a gyomrom. Apámra sandítottam, aki boldog mosollyal
fordította meg a Straits kazettát, és beletaposott a gázba.
6.
– Mi történt
utána? Hogy nézett ki az anomália? – Hajni levedlette magáról a kényszerűen
hallgató szerepét, és feltámadt érdeklődése zavaróan hatott rám. Nem, mintha
nem bíztam volna benne, de a harmadik alagútba érve már kínosan éreztem magam.
Sípolt a fülem, és úgy izzadtam, mint a kövér emberek egy kiadós futás után. A
szemem ide-oda járt a műszerfalba beépített plusz mutató és a sebváltó között.
Fontos az állandó sebesség, hogy ne törjön meg a dinamika és a folytonosság.
– Hogy mi? A kocsink belehajtott az anomáliába, amiből
szabad szemmel semmi se látszott. A sipító motor és a rázkódó karosszéria
azonban elengedő volt, hogy tudjam, elérkezünk a vihar központjába.
– Okés, ez világos, de pontosan mi történt? Mi lett az
édesapáddal?
– Ahogy áthajtottunk az anomálián, a kocsi lefékezett
és irányíthatatlanná vált. Ide-oda cikáztunk a deres úton, majd a korlát fogott
meg minket. Időm se volt gondolkodni, csak az életemért imádkoztam. Hatalmas
csattanást hallottam és mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, apámra
pillantottam. Azaz csak a hűlt helyére, mert a kormány mögött nem volt senki! Egyszerűen
köddé vált a faterom!
– Azta! Ez nagyon durva! Egyszerűen csak eltűnt?
Szívem, ezt nagyon nehéz elhinni! Nem csodálkozom rajta, hogy folyamatosan
mentort váltottál. Egyáltalán hitt neked valaki?
– Eleddig nem. Azt mondták, az átélt autóbaleseti
trauma hatására képzelem így! Egy ideig próbálkoztam, de aztán feladtam.
Kitaláltam egy finomított verziót, amit már az egyszerű ember gyomra jobban
bevesz. Azt meséltem el utána mindenkinek.
A kocsi alig érezhetően remegni kezdett. A kormányt
erősen kellett szorítanom, hogy az úton tartsam az autót, és a tempót is nehéz
volt tartani ennyire közel a cél előtt.
– Basszus! Egyszerűen felfoghatatlan. De mi lett az
anomáliával és a Záporral?
– Őszintén kérded? – Ránéztem Hajnira, aki szinte
magából kikelve bámult rám.
– Persze, hogy őszintén! De nem mennél egy kicsit
lassabban, mert nagyon rázza a fenekem az ülés, és kezd nagyon zavaró lenni a
sípolás. Mondtam neked, hogy inkább egy igazi szerelővel nézessük meg a kocsit,
és ne te javítsd meg…
– Ez nem az ülés, és a kérdésedre válaszolva: tovább
vittem apám örökségét!
– Ugye, nem?
A karosszéria mostanra elviselhetetlenül remegett és
rázkódott, a sípolás pedig úgy felerősödött, hogy alig hallottam Hajni
kétségbeesett kérdését. A kocsiba épített motor majdnem ugyanaz volt, mint amit
apámmal terveztünk, csak épp tovább fejlesztettem. Az a sok óra a műhelyben, és
a budapesti forgalomban töltött éles tesztek most térültek meg. A műszerfalon
szinte sütött a zöld fény az eddig figyelt lámpából, annyi időm maradt, hogy
kikapcsoljam a biztonsági övem és benyomtam a we are the sultans of swinget.
– Kapaszkodj meg, bébi, ez most rázós lesz!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése