Azon az éjjelen
A
dél-pesti főkapitányság telefonvonalai égtek, a szentlőrinci lakótelepen több
megmagyarázhatatlan eltűnést és halálesetet jelentettek be mára virradóan. A
kivonuló rendőrök és egészségügyi alkalmazottak értetlenül álltak a történtek
előtt, a térfigyelő kamerák pontban éjfélkor kikapcsoltak és nem rögzítettek
semmit. Üres, statikus zaj volt a felvételeken. Pánik és kétkedés lopta be
magát a kerületben lakók szívébe, mikor megjelentek a fekete ruhás
kormányügynökök és kordonnal zárták el az épületsort. A környéken kikérdezett
tanúk elmondása alapján nem történt semmi szokatlan. Egy idős hölgy azt nyilatkozta,
hogy nála baráti társaság volt, akik későn távoztak, mégsem tapasztaltak semmi
rendkívüli dolgot. A történtek után a bejárati kapuk felett megjelentek a
fekete színű zászlók, az itt élők némaságba burkolództak és szótlanná váltak.
Csak a gyerekek tudták, mi történt valójában, de rájuk nem hallgatott senki. A
játszóterek a sötétedés beköszöntével elnéptelenedtek és a kicsik maguktól
mentek haza, egy se várta meg szülei hívását. Lefekvés előtt azért imádkoztak,
hogy a tegnap átélt szörnyűségek ne ismétlődjenek meg újra.
Esteledett, az éjszakai sötétség fekete
lepelként szállt alá a lakótelepi bérházakra és homályba borította a
paneldzsungelt. Az ablakokban kigyulladtak a lámpák fényei, és a telepiek
behúzódtak otthonaik védelmébe. A családosok begyűjtötték gyerekeiket a házak
közt elterülő játszótérről. Üvöltve, sírva jöttek a kicsik, hisz játszani
akartak, de szüleik egy mondattal beléjük fojtották a hisztit:
– Annyiszor mondtam neked, esténként nem
szabad kint maradni ilyen sokáig. Azt akarod, hogy éjben prédára leső lények
vigyenek el? A névtelen rémségek erre portyáznak, és olyan magányos kisfiúkat
falnak fel estebédre mint ti, hogy feneketlen gyomrukban az idők végéig
emésszék őket! Így akarjátok végezni?
Árpi és barátai abbahagyták a játékot,
kiesett kezükből a homokozólapát és riadt szemekkel néztek a magából kikelt
Apára és Anyára. Csendesen, bűnbánó pillantások közt mentek haza, ettek pár
falatot és lefeküdtek aludni. Szüleik furcsállották, hogy még az esti
rajzfilmet sem nézik meg, de nem firtatták sokáig a kérdést, mert az egész
napos robottól fáradtak voltak.
A játszótéri gyerekek csak forgolódtak a
sötétben, nem akart szemükre jönni a megnyugtató álom, a homokozónál hallott
rémségek kavarogtak bennük. A szoba sötét zugaiból az általuk ismert és
ismeretlen dolgokból összegyúrt rémalakok bukkantak fel és a nevüket suttogták.
A félhomály összefolyt a szemük előtt és egy ballonkabátos alak bontakozott ki
belőle. Remegni kezdtek a félelemtől mikor elindult feléjük és sikoltva
ébredtek fel a hagymázas rémálomból.
Szüleik óvó karjaiba burkolódzva sírtak
hajnalig, majd álomba merültek.
Az
Ősi Istenek Öreganyja vénségesen vén volt, kontinensről kontinensre járva élte
időtlen életét a halandó emberek világában. Egyetlen társa a vándorlásban az
éteri entitás, Tindalos volt, aki egy kutyatestbe rejtve védte gazdáját a
széltől is.
Kordovitz Micit mindenki ismerte a
telepen.
Nem tudta senki megmondani, mióta lakhat
itt. Az idősebb generáció még emlékezett rá, ahogy a frászt hozta rájuk
kiskorukban, mikor kockás mamuszában mindenféle éji démonokról és egyéb
rémségekről hadovált, ha kint maradtak sötétedés után a játszótéren.
Mici néni alapvetően kedves, idős hölgy
volt, alacsony, kerek és ráncos, mint egy vén alma. A kézfején csillag alakú
májfolt és az orrán lévő bibircsókok miatt joggal hihette mindenki a telep
boszorkájának. Ő ennek ellenére barátságos maradt az itt lakókkal, és csak
ritkán szólította meg őket, de régi rigolyái – mint a gyerekek ijesztgetése –
megmaradtak. Ezt kifejezetten kedvelte.
Élemedett kora dacára minden reggel elment
a piacra kenyérért és tejért, az úton elkísérte szénfekete tacskója, Mogyoró,
aki megcsaholta azt, aki mellett elhaladtak, de sosem harapott meg senkit.
A mai különleges nap volt az idős hölgy
életében, mert vacsoravendégeket várt.
Hála a bolygók és a csillagok
együttállásának, éjfélkor megnyílik a kapu és a csillagközi vándorral
megérkeznek a hideg űrbe költözött fiai. Ritka alkalom ez, százévente egyszer
történt ilyen és nem tartott tovább egy órácskánál. Ennyi idejük jutott
egymásra és mint annyiszor, az anyjuknál, Micinél gyűltek össze. Ám ahhoz, hogy
mindenki elégedett legyen, meg kellett tenni a szükséges előkészületeket. Mici
néninek be kellett vásárolni, ételt készíteni és a szobát is átrendeznie, hogy
fiai kényelmesen elférjenek. Nem egy közülük akkorára nőtt, hogy az egész
világot beboríthatná, de ilyen alkalmakkor ők is hétköznapibb külsőben jelentek
meg.
A bevásárlással kezdte az előkészületeket.
A hozzávalókat már hetekkel ezelőtt megrendelte. A piacon Péter, a hentes, pult
alól adta neki a tiltottnak számító emberhúst, belső szerveket és a
lélekesszenciát. Feneketlen kerekes kiskocsiját telipakolta és tacskójával az
oldalán hazacsoszogott nyolcadik emeleti dél-pesti panellakásába.
Remélte, hogy az ötvenöt négyzetméteren
kényelmesen elfér majd a rég nem látott család, a biztonság kedvéért
kitakarított és feltöltötte vérrel párásító készülékét. Legkedvesebb gyermeke
már kis korában se szerette, ha nevén szólítják, kényes is volt és a vérszagú,
sárgára mázolt helyeken érezte jól magát. A fekete gyertyákat és a
lecsupaszított kecskefejet – régi ajándék volt ez egy kelta hódolójától – a
kredencre tette, és arrébb tolta a tévéjét, majd egy kockás kis abrosszal
letakarta, hogy ne marja bele magát a vér a képernyőbe. Felment az ára ezeknek
a műszaki cikkeknek mostanában, és csekély nyugdíjából nem futotta volna újra.
Ősi kincseit – az atlantiszi ékszereket és a Dzsertől kapott mázas kerámia
korsókat – pedig nem akarta zálogba csapni, csakhogy ilyen földi hívságoknak hódoljon.
Miután végzett a nappalival, várta a
konyha, és Mogyi hízelgéséből tudta, a kis vakarcs éhes. Sajnos kedvencének még
várnia kellet, hogy jusson neki is valami ínycsiklandó finomság. Meghámozta a
zöldségeket és feltette a vizet forrni, közben a rádióban az „Önök kérték”
szólt, és rég hallott dalok csendültek fel, amit együtt énekelt az előadókkal.
Lejjebb vette a lángot a savanyú
krumplileves alatt és beletette a veséket és májakat a húsz literes edénybe,
két csepp lélekesszenciával és három evőkanál sóval ízesítette. Gondolt a kis
Mogyoróra is, a bőrredőket és a húst felcsíkozta neki, a tacsi pedig
farokcsóválva falta az emberi húst és zsírt. A leves rottyant egyet, beletette
a tejfölt és takarékra vette a tűzhelyt.
Ezután látott neki a sült elkészítésének.
A két combot kicsontozta, borsozta, fokhagymázta és bedörzsölte a maradék
esszencia felével, lefedte alumínium fóliával, majd a sütőbe rakta és kétszáz
fokra tekerte.
Már csak a bólé volt hátra, amit vodkából,
vörösborból és a combcsontokból főzött fel, végül babérlevéllel, szegfűszeggel
és három marék barna cukorral ízesítette. A végén mikor elkészült, a megkövült
lélekdarabok utolsó morzsáit is beletette, és egy fedővel lefedve az erkélyre
rakta hűlni.
Időben elkészült mindennel, és fáradtan
pihent meg a fotelben, a sarokba állított tévén pedig a kedvenc csatornájára
váltott, figyelemre se méltatva a rajta lévő abroszt. Idő volt, mert kezdődött
a kedvenc sorozata, az Összetört szívek, ahol a digó emberfattyak mindig csak
civódtak egymással. A mostani unalmas rész volt, Giovanni Fernando Duarte a
lányáért pörölt a bíróságon és a sok tárgyalás közepette az eddigi
tennivalóktól kimerült idős hölgyet elnyomta az álom.
A sütő berregése riasztotta fel,
lehessegette magáról kutyáját és kicsoszogott a konyhába. Elzárta a gázt az
ételek alatt és végig kóstolt minden fogást. Elégedetten csettintett nagy,
barna nyelvével és a kutyájával osztotta meg gondolatait.
– Kiváló lett, pont, mint régen, a Föld
hajnalán. A technika fejlődése sokat segített a főzésben, de az ízek nem
változtak az eltelt eonok alatt. Ha egy recept beválik, akkor több ezer év után
is megállja a helyét.
Az órára pillantva konstatálta, hat óra,
és Mogyorót le kell vinnie sétálni. Összeszedte magát és kutyáját, hogy
megkezdjék szokásos körüket a panel körül.
A telep az esti órákban olyan volt, mint
lenni szokott.
A közeli játszótérről gyerekek vidám
visongása hallatszott, és a többi kutyatulajdonos is lehozta a szűkös falak
közül az ebeket, hogy sétáltassák őket és közben pletykáljanak a többiekkel.
Mici néni végignézett az ártatlan, mit sem
sejtő birkák tömegén és elmosolyodott. Ma este, pár óra múlva, mindnyájan
rosszat fognak álmodni és lesz, aki nem ébred fel többé. Ezeket a modern kor
járulékos veszteségnek hívta és az idős hölgynek tetszett ez a megnevezés.
A délben hallott slágert dúdolgatva
indultak meg Mogyoróval és ahol elhaladtak, ott az emberek félrehúzódtak. Fél
füllel hallotta, hogy mit suttognak a háta mögött:
…ott van az a flúgos vénasszony…
…ne nézz rá fiam, mert megátkoz!...
Nem érdekelte igazán, boldog volt, hogy
végre találkozhat rég nem látott családjával és ezek este megtudják, milyen kis
porszemek ők a világban. Ma este megváltozik a telepen lakók élete.
Jobbra kanyarodott a panelek végénél és a
kis utcán, amin csak a bringások jártak, a kikopott fűben folyatták útjukat.
Mogyoró ezen a rövid szakaszon tudta csak felvenni valódi formáját, azt az
anyagtalan éterit, így kiszabadulva a tacskótest fogságából,
kinyújtóztattathatta magát.
– Vigyázz nyanya! – kiáltotta hátulról egy
durva hang, és egy bicikli húzott el Mici mellett, de nem juthatott sokáig,
mert a levegőnek szája nőtt és leharapta a felső testét. A megmaradt törzs és
lábak egyensúlyukat vesztve zuhantak a földre.
– Tisztelned kéne az idősebbeket! – mondta
Mici néni azzal belerúgott az emberi roncsba, majd szétnézett, volt e
szemtanúja az esetnek, de az Avar köz kihalt volt.
– Fejezd be Mogyi, és tüntesd el a
nyomokat is! – szólt oda éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt,
csontropogás és szörcsögések közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes
sikoltással tűnt el a semmiben.
Az apró közjáték után kijutottak a Dobó
utcára, és a kutya újra tacskó alakban, elégedett farkcsóválással és tele
hassal futkározott az öregasszony körül.
Az átlagosan húsz perces kiruccanás fél
órásra nyúlt, de mindent összevetve jót sétáltak. Kiszellőztették magukat, és
még Mogyi is jóllakott.
– Vigyázz nyanya! – hallotta a modortalan hangot az
Avar köz szűknek nevezhető sikátorából.
A kilenc éves Ödönke az ablakhoz lopódzott és bánatosan
nézte a távoli játszóteret, ahol ő is játszhatna a többiekkel, ha nem lenne
szobafogságban. Tekintete megakadt a sikátorban fekvő, félbeharapott testen és
a mellette álló izzó szemű öregasszonyon. Döbbenetére Mici néni volt az…!
– Fejezd be Mogyi és tüntesd el a nyomokat is! – szólt
éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt, csontropogás és szörcsögések
közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes sikoltással tűnt el a semmiben.
A kisfiú ordítva rohant szüleihez és könnyes szemmel
mesélte el a látottakat, de nem hittek neki. A képtelen történet hallatán még
egy hét szobafogságot róttak ki a szegény gyermekre.
Alkalmi börtönébe visszatérvén lekuporodott a sarokba
és messziről kerülte az ablakot. Próbálta elterelni gondolatait, de minduntalan
csak az imént látottakon járt az esze.
Pár órával később, amikor már megnyugodott,
feltápászkodott. Bekapcsolta számítógépét, hogy igazának bizonyítékot keressen.
A lift akadozva ért fel velük a
nyolcadikra, és már a bejárat előtt lehetett érezni a sült hús szagát. Az
ínycsiklandóan jó illat átjárta a szintet, a szellőzőn keresztül pedig a házat
is. A kellő mennyiségű fokhagyma elnyomta az emberhús szagát, és a lakók csak
azt érezték, hogy valaki nagyon finomat süt-főz a házban.
Mire visszaértek a panellakásba, a nagy
fazék bólé eléggé kihűlt, hogy a hűtőbe lehessen tenni. Ivott egy kupicával a
szomszédtól kapott szilvapálinkából, és elköltötte szegényes vacsoráját. Barna
kenyérrel itatta fel a combok után visszamaradt zsírt, és mikor eltelt vele,
ismét kutya-rágta fotelébe csüccsent. Az esti híradóra kapcsolt, mert szerette
látni a gyermekei által okozott zűrzavart, ami néha feltűnt a médiában.
Árvizek, tornádók, és egy eltűnt kutatócsoport az Antarktiszon. Ez mind a fiai
hatása volt a Földre, és az érkezésüket készítette elő.
A tévé monoton búgása és a belőle áradó
fény ismét álomba ringatta a vén boszorkányt. A beállított vekker csörgésére
ébredt fel fél órával éjfél előtt. A tacsit sietősen lelökte magáról, amire
Mogyi morcosan nézett rá.
– Ne haragudj szívem, de tudod, mindjárt
jönnek a fiúk! – Erre a kutya megenyhült, és leheveredett patchwork mintás
lepedőjére, amit még évekkel korábban csinált neki a gazdája.
Mici rendbe szedte magát és felöltötte
szokásos, káosz mintás ruháját, amit még az egyik fiától kapott időtlen időkkel
ezelőtt. Kicsiny nappalijában félretolta a bútorokat, kihajtotta a nagy étkező
asztalt és viaszkos vászon terítővel fedte be. Az ételt ezüsttálcán tálalta, és
a már hideg bólét az aszal közepére tette. Mikor mindent megfelelőnek talált,
beindította a vérrel feltöltött párásítót. Nemsokára émelyítő sós szag
terjengett a lakásban, ami a frissensültek illatával keveredve bódítóvá vált.
Töltött egy pohárral magának a bóléból, és a hideg ital kellemesen
lezsibbasztotta.
A régi, díszes faragásokkal borított
ingaóra éjfélre váltott, és a dél-pesti nyolcadik emeleti lakás közepén fehér
ragyogás közepette meghasadt a tér-idő szövedéke. Amorf lények nyújtogatták
frissen sarjadó végtagjaikat az új világba és testet öltöttek.
Az ősöreg boszorkány lelkét melegség
árasztotta el, gyermekei megérkeztek, végre újra együtt volt a család.
Gyermekei távoztával kimerülten, de mégis
boldogan dőlt le.
Alvása zavartalan volt és fél hatkor
menetrendszerűen felébredt. Álmos arccal tette fel a kávét főni és a kotyogós
kávéfőző mérges köhögéssel adta ki magából tartalmát. A fekete ital gőzölögve
várta Mici nénit a hajnali órában. Félálomban kevergette, szórakozottságában
még egy kanállal több cukrot is tett bele. Jó volt látni fiait és beszélgetni
velük, hogy mennyit nőttek és mire jutottak legutóbbi találkozásuk óta.
Győzködték, tartson velük lakhelyükre, a hideg űrbe, de anyjuk nem állt
kötélnek.
– Túl sötét és unalmas lenne ott az életem
– mondta nekik. Szeretett a Földön élni, a kapzsi és önző emberek világába rejtve.
Fiai kalandjai hiába voltak izgalmasok és
érdekesek, mégsem hozták lázba az idős asszonyt.
Kérges szívébe inkább szomorúság
költözött, hogy megint száz hosszú évet kell várnia az újabb találkozásig.
Tudta, ez az élet rendje. A gyerekek kirepülnek a családi fészekből, és csak
néhanapján látogatják meg szüleiket. Látta, hogy megy ez az embereknél…
Magányosan élnek, és élményeiket, bújukat
és bajukat egy-egy szomszédon kívül csak házi kedvenceikkel oszthatják meg.
Mikor pedig kitelik az idejük, gyermekeik gondterhelt arccal gyűlnek oda, és
azon keseregnek, miért nem töltöttek több időt velük…
Merengéséből Mogyi zökkentette ki, a kis
tacskó farka verni kezdte a lábát. Mici néni kedvesen nézett a kutyájára.
– Látod, megint csak ketten maradtunk –
mondta szomorúan, és sóhajában a világ összes fájdalma benne volt.
– Éhes vagy, bogaram? – kérdezte a
tacsitól. A fekete kutya apró vakkantást hallatott, és két lábra állva
pitizett.
– Mindjárt keresek neked valamit, pár
finom falatot biztos hagytak a fiúk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése