Vox populi, vox dei

– Rapidus morte! - intett nagyvonalúan a cicomás kelméket viselő episcopus, és a jobbjában tartott pásztorbot, a velencei arannyal futtatott patérissza kétszer koppant a földhöz. A fríz falu főterén ácsolt dobogó tompán visszhangzott az ütések nyomán. A díszes ébenfa bot keresztjén egymással szemben ágaskodó kígyók beleremegtek a mozdulatba, megbabonázva a szájukat tátó falusiakat, akik az ordaliumra gyűltek össze. Két fehérbe öltözött diaconus feladta az utolsó kenetet a bűnös léleknek, aki oly messzire kóborolt a nyáj biztonságától, hogy nem átallotta enkezével fellapozni a falu egyetlen Bibliáját, és enszavával tolmácsolta minden vasárnap annak tartalmát. Se sacredos, se diaconus nem lévén, példás büntetésre számíthatott az egyszerű közember, még a második millenniumot követően is. Azonban az episcopus sietős intése gyors halált rendelt el, így a rangidős presbiter egy ostyát erőltetett az összezárt ajkak közé.
– Volenti Deo, corpus Cristi.
– In aeternum Amen – sóhajtotta Németalföld püspöke, nagyot kortyolva a vérveres borból. Íze feledtette vele az ítélkezés unalmas procedúráját, és mellesleg az idő is jobban telt, ha Jézus vérével múlatta. Addig ízlelgette, forgatta a clunyi apátság tradicionális eljárással készült borát, amíg a bűnös kiszenvedett, és miután utolsót rándult, a püspök is lenyelte a testes vöröset. Unott, disznószerű pofájára az ital vörös pírt lopott, ahogy a presbiterre emelte a tekintetét.
– Ez volt az utolsó bűn a mai napra? – kérdezte az episcopus az idős papot, akinek a közvetlen megszólítástól elfelhősödött a tekintete, de tartotta magát a ceremóniához, és a Biblia idevágó passzusával felelt.
– Az emberiség bűneiért engesztelni kell, hiszen minden bűnnel megsértitek az Urat és hatalmat adtok a Sátán kezébe, hogy uralkodjon fölöttetek és a világ fölött.
– Igen, ezt én is tudom – horkantott fel türelmetlenül, tisztségéhez méltatlan hangnemben az apát, és tekintete a falu presbiterére szegeződött – Van még más is, vagy rátérhetünk végre a lényegre?
Mindeközben a harmadik bűnös evilági testét a diakónusok az önjáró kordéra helyezték. A szerkezet mélyén életre keltek a fogaskerekek és áttétek, ahogy terhét befogadván megindult a gazos, macskaköves úton, hogy csatlakozzon az érsek villám-hajtotta batárjához.
– Szentséges Atyám, még egy dolog maradt. Az egyik bűnös megszentségtelenítette a kápolna ajtaját és falát, frízül írta ki a Nagy Könyv egyes mondatait, az Ön által felszentelt oltárt pedig alsó nedveivel gyalázta. Természetesen mindent elkövettünk, hogy lemossuk ezt a gyalázatot… – a presbiter hangja suttogássá halkult, és egy lépessel közelebb lépett a dobogón trónoló püspökhöz, hogy mondanivalóját csak ő hallja – …de mintha mindez nem lett volna elég, a tettes egy rovátkolt viaszhengert hagyott maga után. Mivel az eklézsiának nincs alkalmas eszköze, hogy lejátssza, ezért az egyik bizalmasomat szalajtottam vele püspök uram utrechti klastromába. Biztos voltam benne, hogy fontos, csakúgy, mint az eltévelygők igaz útra vezetése.
– Igen, valóban fontos volt! – Bernard von Eberhard Németalföld püspöke maga mellé támasztotta hatalma jelképét és hümmögve mélyedt gondolataiba.
– Vox populi, vox Dei. – köpte megvetéssel a szavakat az episcopus. Még hogy a nép hangja az az Isten hangja!? Azon a bizonyos viaszhengeren így kezdődött az üzenet, mely két héttel ezelőtt elindította a lavinát az Atyaszentegyház kebelén, minek következtében Németalföld püspöke itt, Drachten falujában kötött ki. A henger felkavaró tartalma nem egy álmatlan éjszakát okozott a püspöknek, és meghallgatása után haladéktalanul értesítette a nála vendégeskedő inkvizítort. A savmarta arcú férfi ragaszkodott az ügy azonnali kivizsgálásához. Az epicosus próbált a lelkére beszélni, hogy ez túlnő egyházi feladatain, de a viaszhenger olyan istenkáromlást tartalmazott, ami avatatlan kezekbe kerülve nemcsak Európa Istenbe vetett hitét kérdőjelezi meg, de a Biblia bizonyos passzusait is új, más értelemmel tölti meg. Az ismeretelen férfihang olyan természetességgel és orgánummal taglalta a Szent Könyv evangéliumait, hogy az akaratlanul is magával ragadta a hallgatót. Nem facsarta ki, és nem is magyarázta túl, csak olyan szemszögből közelítette meg, amit az eddig eltelt kétezer évben ilyen nyíltan senki sem mert kimondani. Egyértelműen az Atyaszentház által kiépített rendszer ellen szólt; a nép hangján kimondott igék szabad akaratot, szabad gondolkodást hirdettek. Ez pedig nagyon nem volt ínyére sem a püspöknek, sem a Vatikán elöljáróinak. Magának a Pápának is a fülébe jutott a pletyka és a következő héten személyesen kereste fel az episcopust. Arról, hogy milyen beszélgetés zajlott le a sekrestyében, von Eberhard nem beszélt senkinek, de a kegyelmes Atya távozása után két hű presbiterének kellett életet lehelni sápadt, láztól remegő testébe. Miután magához tért, egész este imádkozott, a kelő nap fénye pedig már a hatalmas villámbatárban érte. Az utazásra négy milites Christi, a Hit felkent bajnoka és a barna csuhás inkvizítor szegődött mellé. Közel két napos zötykölődés után egy ködös reggelen az ormótlan gépszörny begördült Drachten falujába, nagy riadalmat keltve a hétköznapjaikat élő falusiak közt.
Bernard püspök érkezését követően egy fertályórányit beszélgetett a presbiterrel, mielőtt elrendelte volna az ordaliumot. Mint kiderült, három elveszett, bűnös lelket gyanúsítanak a szörnyű tett elkövetésével. Azonban se tűz-, se vízpróbát nem tervezett a püspök, hisz minek is? Pénz nem vándorolt az egyházi alamizsnaperselybe, így szó sem lehetett bűnbocsánatról. Az ítélet már jóval a kihirdetés előtt eldöntetett. Egy kivételével minden gyarló lélek megbánást tanúsított - a rabló ugyanúgy, mint a sírgyalázó -, de mégis bűnösnek bizonyultak Isten, a Pápa, és Bernard püspök szemében. Az utolsó, a renitens tanító azonban rezzenéstelenül állta a presbiter által előcitált bűnöket, csakúgy, mint a villámszekerén utazó salétromsav-marta inkvizítor csontig hatoló pillantását. A püspök hosszú kínhalált tervezett neki, de időközben meggondolta magát, mert biztos volt benne, hogy a tanár polgári vértanúvá kíván válni, úgy, mint elődei a történelem során. Ez pedig megengedhetetlen volt az egyház számára, hisz nem hiányzott még egy lázadás, pláne nem a bíborosi választások előtt.

*
– Episcopus?
– ... – Németalföld püspöke felriadt gondolataiból, majd zavartan nézett a falu papjára.
– A templom...
– Igen, presbiter, kérlek mutasd az utat – intett a kezével, és lenyomott egy rózsafüzérrel becsavart kallantyút. Hangos morgás hallatszott az ülőalkalmatosságból. Fogaskerekek keltek birokra a gőzmotolla hajtotta erővel, és a trón harminc centire felemelkedett a levegőbe.
A csalódott tömeg java már elszállingózott az esemény végével, de az ottmaradtak közül páran megrémültek a püspök lebegését látván. Von Eberhard elfojtott egy félmosolyt az önkéntelen polgári megnyilvánulásra. Nem csoda, hogy ez a nyáj akkor is farkast kiált, hacsak egy nagyobb fa árnyéka vetül rájuk. Tudatlan, elmaradott népek ezek a frízek, távol a civilizációtól és az egyház igaz kebelétől.
*
A templom Drachten közepén állt, harangtornya magasan az égbe nyúlt. A cudar időjárás, a gyakori fagyok és a metsző északi szél megpróbáltatásai nyomán az épület megrogyott, és már-már félő volt, hogy magába roskad. A habarcs néhol mállott, a templom alapjául szolgáló kőtömbök foghíjas mosollyal üdvözölték az egyházi vezetőt és kíséretét. Hangos ropogás kíséretében feltárult a hatalmas tölgyfaajtó. A sokat látott faerezeten megkopott latin szavak: az úrházát meggyalázó tettes festéke nehezen kopott, hiába mosták és vakarták naphosszat a diakónusok.
Krisztus felkent bajnokai a bejárat előtt álltak meg, hogy eleven, ám annál veszélyesebb szoborként vigyázzák a bejáratot, míg uruk a templomban teszi a dolgát. Az ajtó nehéz sóhajjal bezáródott, és bent a hirtelen levegőmozgásra a falikarokba ágyazott, örökké égő mécsesek lángja megrebbent. A presbiter a templomban esett gyalázatot ecsetelte, míg eljutottak az oltárig. A trónus épp csak elfért a padok között.
– Agnus Dei. – A püspök fennhangon olvasta a sekrestyét csúfító megkopott feliratot.
– Jámbor légy, mint a ma született bárány – mondta a pap, ám hangja mondat közben megváltozott. Sokkal erőteljesebbé és határozottabbá vált, mint odakint a dobogón.
Von Eberhard leereszkedett trónjával és a székében dohogó szerkezet apró füttyjelekkel kompenzálta a nyomást. Az inkvizítor savmarta arca ráncba szaladt, ahogy az episcopus sem maradt közömbös a presbiter hangszínének változására.
– Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és viszont nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem.*
– Fiam, nem értelek. Hogy merészeled gyalázni a hitet, és az egyház szentségét?
– A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj** – lehajtotta a fejét, és kezével megálljt parancsolt a felé lendülő csuhásnak. Mikor felnézett, már nem a presbiter volt, hanem valami más, több, mint ember. A püspök és az inkvizítor előtt lényegült át, és a kiteljesedés végén a Szeráfok Hercege megrázta magát. Arca - kőből metszett szoborél -, szemöldöke és orra vonalát magába olvasztotta a fenséges fény, ami két szeméből áradt. A hangja pedig - mikor a száját újra szólásra nyitotta -, végigsöpört a termen. Az elementáris erő az inkvizítort ledöntötte lábáról, a püspök pedig kizuhant trónjából.
– Mit képzeltek magatokról, ti szánalmas pondrók!? Több száz éve mérgezitek az igaz emberek szívét és lelkét a dölyf, és a gőg bűnébe esve! Atyám megelégelte a szenvedők kimondatlan panaszait és sirámait, mik az égbe szálltak meghallgatatlanul. Türelme a második ezredfordulóval végére jutott, és döntött. A világot meg kell menteni tőletek, és a hozzátok hasonlóktól! Ha kell, tüzes vassal égetem ki a mételyt, mert én vagyok a nép hangja és a nép hangja az …
– Isten hangja – suttogta szinte egyszerre a padlón szűkölő püspök és inkvizítor, életük utolsó percében.




(A novella a reformáció 500 éves jubileuma jegyében íródott.)


A szövegben szereplő latin kifejezések és idézetek:
rapidus morte! - Gyors halál
episcopus - felszentelt püspök v. megyés püspök
diaconus - segédlelkész/pap
sacredos - pap
ordalium - Istenítélet (Általában tűz vagy vízpróba)
Volenti Deo, corpus Cristi - Isten akaratából, Jézus teste
In aeternum Amen - Mindörökké Ámen
milites Christi - a Hit felszentelt katonája, vagy Jézus katonája
Agnus Dei - Isten báránya


* Lukács evangéliuma 6, 43-44

** Lukács evangéliuma 6.45