Ismeretlen katona
Édesanyám
mindig azt mondogatta nekem, hogy keressek valami rendes, tisztességes munkát.
Legyek pék, rendőr vagy mondjuk katona. Fiatal éveimben nem tudtam eldönteni,
mit is akarok az élettől, illetve milyen szakmát válasszak. Próbáltam
megfelelni otthon és számba vettem a lehetőségeket: a rendőröket
általánosságban mindenki utálta, a pékek rohadt korán keltek, a katonák meg
szigorú és merev rend szerint éltek. A továbbtanulásnál végül a katonai pályát
választottam és az rendre és fegyelemre tanított. Ugyanakkor nem igazán
tanultam hasznos dolgokat. A gyakorlatok és sok felkészülés végén hivatásos katona
lettem. A céllövésben mindig is jeleskedtem, így mesterlövész vált belőlem.
Elégedett voltam sorsom alakulásával, szállás bármelyik városban járt nekem,
ahova átvezényeltek és egész tűrhető fizetést kaptam. Egy dolgot sajnáltam
egész életemben, hogy nem kezdtem bele semmi hasznosba. Valami olyanba, ami
komolyabb szellemi munkát igényel. Úgy éreztem, annál többre vagyok hivatott,
minthogy egyszerű bakaként tengessem az életem. Hiányzott a nyüzsgés meg a kihívás.
Sokáig kacérkodtam a kilépés gondolatával, azonban az élet, avagy a sors mindig
közbeszólt és végül elpárolgott a lelkesedésem. A Magyar Honvédséget
átalakították, a fegyveres állomány nagy része leszerelt, megszüntették a polgári
személyek kötelező besorozását. A katonaság fénye megfakult, elvesztette
nimbuszát.
Minden
megváltozott, mikor Európára egy lehetséges világháború árnyéka vetült,
elkezdődött az átszervezés és a toborzás. Magyarország az újabb hidegháború
kezdetével először pártatlan maradt, de látva szomszédaink elkötelezettségét,
az ország vezetői úgy döntöttek, hogy csatlakozunk a Koalícióhoz. Sajnos engem
a kényelmes csongrádi laktanyából az ország másik végébe irányítottak át, ami
nem volt ínyemre. A bükkszentkeresztesi rádiótorony még a rendszerváltás
előttről maradt vissza, állítólag a ruszkik építették a második világháború
után és ahogy a fegyverkezés szele megcsapta országunkat, minden stratégiai ponthoz
őrséget vezényeltek. A mienk relatíve fontos volt, mert a Bükkben álló
rádióantennák lefedték az ország észak-keleti részét. Más lapra tartozik, hogy
az itt töltött szolgálat unalmas és eseménytelen volt. A bázist Magor ezredes
irányította kemény kézzel és legjobb embere, Szabó százados mindig gondoskodott
a fegyelem betartásáról. Sorjában követték egymást az egyhangú, szürke napok. A
kutya se járt erre, alkalmanként felbukkant néhány eltévedt túrázó és ez a
szokásosnál nagyobb izgalmat okozott. Szabadnapjainkat a közeli faluban és a
bázis kantinjában töltöttük, ugrattuk és szórakoztattuk egymást és magunkat.
*
Éjfél
is jóval elmúlt már, őrségben voltam a délnyugati toronyban. A szolgálat
unalmasan telt. Nagyon hideg volt itt fenn a hegyekben és az egyenruhámra
felhúzott télikabát se javított sokat a helyzeten. Elgémberedett tagokkal
vártam, hogy jöjjön a váltás. Azzal ütöttem el az időt, hogy a denevéreket
számoltam. Gyorsak, szinte észrevehetetlenek voltak ezek a kis emlősök a
sötétség leple alatt, de a sok éjszakai szolgálat alatt rááll az ember szeme.
Épp huszonötnél tartottam, mikor felcsattanó kutyaugatásra lettem figyelmes a
néma csendben. A hang a tábor túloldaláról jött, Félix semmivel össze nem
téveszthető acsarkodása bejárta a bázis területét. Nem tudtam mire vélni, hisz
sose hallottam még a laktanya kedvencét ilyen hangot hallatni. A megtermett
kaukázusi vadászkutyát még Magor ezredes hozta az Uralon túlról és azóta
szolgált nálunk Félix. Keményebb az a kutya bármelyikünknél. Kevés olyan dolog
volt a világon, amitől visszariadt volna. Múltkor alapkiképzés közben azzal
példálóztunk az újoncoknak, hogy bezzeg Félixet medvevadászatra vitték a Kárpátokba,
ők meg egy kerítést sem tudnak átugrani.
A
csaholás és morgás egyre erősödött. Szerintem mindenki hallotta itt a
állomáson, talán még a ’keresztesiek is lenn a völgyben. Adóvevőmön
lejelentettem az eseményt - ahogy a szabályzat diktálja - és az utasítást meg
sem várva elhagytam őrhelyemet, még ha hadbíróság elé is kerülhetek miatta. Végre
történt valami a sok unalmasan töltött hónap után és nem akartam kimaradni
belőle. Hajtott a kíváncsiság, ilyenkor valódi élménnyel ér fel a legkisebb
izgalom is.
Félix
hangját követve a tábor keleti részén megpillantottam a távolban az ismeretlen
katonát. A kerítés túloldalán várt a sötétben, a gyertyánfák alatt. Megálltam
lőtávolságban tőle, fegyveremet a vállamhoz szorítottam. Többször csendre
intettem Félixet, mire a kutya megnyugodott. Jó katona volt.
- Állj, ki vagy? Emelje magasba a
kezeit úgy, hogy láthassam! – kiáltottam rá és a
sötétség visszaverte a hangom. Válasz nem jött,
csak a szél süvöltött és az ágak zörögtek.
Az
idegen szakadt és sárfoltos ruhájában inkább nézett ki holmi menekültnek, mint
katonának. A rangjelzéseket a vállán később szúrtam ki, ahogy a reflektorok
szórt fénye beterítette. Lassan magasba emelte a kezét és kilépett az árnyékból
a fényre. Alacsony, napbarnított, középkorú férfi volt, fekete haja tele
sárral, ruhái elnyűtt göncként lógtak rajta. Afféle eszelősnek tűnt, a szeme se
állt jól. Mindezek ellenére látszott rajta, hogy katona. Hiába volt elnyűtt és
koszos az egyenruhája, a körülmények dacára mozdulatai és egész fellépése olyan
olajozott volt, mint amit az alapkiképzésen mi is tanultunk. Fegyvert nem
láttam nála, de a katonai protokoll megkövetelte, hogy sakkban tartsam az
éjszakai őrjárat érkezéséig. A századost és a többieket vártam, miközben
szemmel tartottam a gyanúsítottat. Ki tudja, ki lehet?
Mindenfelé
kósza híreket hallani a kaszárnyában, hogy a közel-keleti keresztes hadjáratok
elbuktak és az Egyesített Keresztény Európai Koalíciós (EKEK) haderő
visszavonulót fújt. A muszlimok Mauritániától Indonéziáig összefogtak és az Egyesült Keresztény Európa ellen
fordultak. Újra hirdették a dzsihádot az öreg kontinens ellen. Szerződéses
társaim csúf történeteket meséltek a bevetésekről, nem egy társuk mellettük
halt meg golyóval vagy eltévedt srapnelszilánkkal a testében. Épp ezért
vállaltak szolgálatot inkább nálunk. Nekik ez nyaralás volt az átélt borzalmak
után, annak ellenére, hogy ott jobban kerestek. Zsoldosok voltak, sose
kérdeztük őket a hadi múltjukról. Azonban a közös gyakorlatok összekovácsoltak
minket, megismertük egymást. A kantinban egy idő után megnyíltak és mi, többiek
csak hallgatunk a szívfacsaró történeteteket az emberi sorsról és az élet
igazságtalanságairól.
- Не стреляйте, я свой! - Mondta, én meg bután bambultam. Néhány szavát értettem az ismeretlennek, de nem tudtam rá válaszolni. Nagyon régen volt már, mikor hallottam távárisül, de sose tanultam meg igazán. Igaz, az általános iskolában három évig tanítottak, aztán a következő évben már új szelek fújták országunk zászlaját, angolul tanultunk. Áprilisban elmaradt a Felszabadulás ünnepe és úttörő se lehettem. Nem tudtam jobbat, visszaszóltam neki a „világnyelven” és reménykedtem benne, hogy megértjük egymást.
-
Stop there! Dont move or I will have to shoot!
Láthatóan
nem értett meg engem és csak mondta tovább egyre hevesebben:
- Это маршал Степанов, впустите меня пожалуйста! Я к
подполковнику Магору по служебным делам.
Sztyepanov
– ízlelgettem a nevét magamban. Vajon ki ez a Sztyepanov és mi az istent keres itt a semmi közepén?
A
velem szemben álló alak egyre inkább kezdett hasonlítani a hírekben hallott
megjegyezhetetlen nevű, három-négy betűs rövidítések mögött álló vallási
fanatistákra. Őrületben lobogó szemét látva minden joggal tartottam az
ismeretlentől, aki a kerítés túlfelén várakozott. Magasba emelte mindkét kezét,
de a szövegelést nem hagyta abba.
Ты не
понял?! За мной следят…. и до полного распада осталось одиннадцать часов… - Valahol
a mondata közepén heves gesztikulálásba kezdett, én meg majdnem elsütöttem
a fegyvert a hirtelen mozdulatra. - Европа пала, а завтра к полудню
нашему миру конец!
Ismerősen
csengtek a szavak, rég nem hallottam már ezt a nyelvet, de nem emlékeztem rá. Néhány
szó beugrott, azonban nem álltak össze mondattá. Dél. Világ. Óra. Vége. Borzasztó érzés volt, ezen pörgött
az agyam egyfolytában.
- Подполковник Магор спас мою жизнь, и я хотел с ним лично попрощатся.
-
Shut up! - ordítottam fel idegesen, felcsattanásomra Félix neki ugrott a
kerítésnek és acsarkodni kezdett. Élet, barát - ugrottak be a szavak.
Az, hogy sakkban tartsam a gyanúsítottat kevésbé érdekelt, mint amilyen
pezsgően hatott rám az elfelejtett nyelv és a tudás, amit az idő elvett tőlem.
A fegyvert továbbra is rászegeztem, de közben egy mondatot próbáltam
megfogalmazni.
- Я немного говорю по-русски.
- Говоришь по-русски? Очень хорошо, тогда слушай меня внимательно! - fényszórók tűntek fel a sötétben és a kerítés túloldalán megérkezett az éjjeli őrjárat.
A
többiek érkezése megtörte a kialakuló beszélgetést és miután a dzsipek lefékeztek,
egy pillanatra síri csend lett. Az őrjárat katonái kipattantak a járművekből és
trappolva vették körül az idegent. Újabb hat fegyvercső meredt az ismeretlen
katonára. A rangidős tiszt csak ezután bukkant elő a terepjáróból.
Ránézett
a gyanúsítottra és nyugtázta, hogy nem áll ellen. Ahogy engem meglátott, homlokára
szaladt a szemöldöke. Odasétált hozzám és erős parancsoló hangon megszólított:
-
Búza tizedes, maga mi a jóistenbüdöskurvafaszáért van itt? Miért hagyta el a
posztját? – kérdezte mérgesen, majd pár szusszal később csillapodott a dühe és
higgadtan folytatta - tájékoztatást kérek a kialakult helyzetről!
-
Százados úrnak jelentem, - kezdtem és vigyázzba vágtam magam - az ismeretlen
megközelítette a kerítést. Félix úgy kezdett ugatni, hogy személyesen szerettem
volna meggyőződni a bázis biztonságáról, ezért hagytam el az őrhelyem. A kutya
hangját követve találtam rá a gyanúsítottra, a fák alatt állt a sötétben.
Felszólítottam a megállásra és az azonosításra, de nem beszélünk egy nyelvet.
Azt hiszem, oroszul beszélhetett.
-
Rendben van, köszönöm tizedes. Amiért elhagyta az őrhelyét, számítson
büntetésre. Most pedig húzzon vissza az őrtoronyba, mi már kézben tartjuk az
ügyet.
Tudtam,
hogy lesz valami megrovás, de jobban érdekelt, hogy végre történt valami. Alig
akart csillapodni a bennem buzgó adrenalin, miközben az orosz szavak birkóztak
a szürkeállományom keveset használt felével. Visszafelé menet még hallottam, ahogy
Szabó százados elbeszélget a fogollyal, meglepett a rangidős tiszt társalgás
szintű nyelvtudása.
Az
irigység sárga méregként futott rajtam végig, hogy lehet az, hogy Szabó így
beszél oroszul? Állítása szerint, amióta az eszét tudja katona és máshoz nem
ért. Én meg tanultam is a nyelvet és még sincs lövésem arról, hogy mit akart
mondani ez férfi. Vagyis lenne, ha kezembe kapnék egy szótárat vagy az
internetet. Dühösen ragadtam meg a mellettem kushadó kutyát és az óljához vittem
és mikor odaértünk, az oldalsó barakk ablakából egy jutalom falatot adtam neki.
Megérdemelte, hisz Félix nélkül az idegen – hogy is hívják? ja igen, Sztyepanov
– akár észrevétlenül is bejuthatott volna a táborunkba. Meglapogattam a kutya
oldalát és pár kedves szó után visszaindultam őrhelyemre.
*
Lustán
másztam vissza a délnyugati toronyba és kezdtem neki újra a szolgálatnak. A
fejemben még mindig az orosz szavak kavarogtak, marhára zavart a tudat, hogy
már hallottam őket, de a jelentésükre nem emlékszem. Közben, hogy eltereljem a
figyelmem a fegyveremet ellenőriztem. Megnyugvással töltött el mindig ez a
folyamat. A puska makulátlan állapotban volt, de mivel majdnem használtam, így
jobbnak láttam egy gyors karbantartást. Gyakorlott mozdulatokkal szedtem szét
és miután mindent rendben találtam, ugyanolyan gyorsan raktam össze.
A
főbejárati kapu szinte hangtalanul nyílt ki és a Bázis egyik terepjárója behajtott
rajta, a másik kettő úgy néz ki tesz még pár kört a bázis körül. A páncélozott
UNIMOG hatalmas zöld bogárként araszolt végig a kikövezett bekötőúton. Végig követtem
az útját, szerencsére jól ráláttam az udvarra, ahol végül megállt. A kocsiból
kiszálló társaim gyűrűjében állt a megbilincselt fogoly, Szabó százados pedig a
Bázis központjába sietett. A katonák türelmesen vártak, míg a parancsnok vissza
nem érkezik a pontos utasításokkal. Kezüket lazán automata fegyvereiken
tartották, hogy ha kell, bármelyik pillanatban tudják használni.
Surrogó
hangra lettem figyelmes és az éjszaka homályából öt repülő tárgy bontakozott ki
az udvar felett. Hirtelen újra buzogni kezdett bennem az izgalom, micsoda nap!
A fegyveremet a vállamhoz emeltem és becéloztam az egyik drónt. Közben a vállszíjamra
rögzített adóvevőn lejelentettem az újabb eseményt
- Vezér egyesnek jelentkezik Torony hármas, vétel. Légi behatolók
tűntek fel az udvarnál. Ismétlem, légi behatolók az udvarnál. Támadó pozíciót
felvettem, várom a további utasításokat.
Izgulva vártam a
visszajelzést majd recsegve megszólalt a kommunikációs port:
- Torony hármasnak, itt Vezér egyes. Hallottuk
és nyugtáztuk. A behatoló gépek letapogatása már folyamatban van, egyelőre úgy
fest, az Egyesült Európához tartoznak. Tartsa szemmel őket és csak és kizárólag
támadás esetén avatkozzon közbe, érti Torony három?
- Értem Vezér egy. Torony három kiszáll.
A félméteres gépek
játszi könnyedséggel lebegtek az udvar felett, pont ott, ahol a társaim által
közrefogott ismeretlen katona volt. Négy rotor tartotta levegőben a drónokat,
és szinte hangtalanok voltak. A belső világításban kirajzolódott szúnyogszerű
testük és az apró fehér kereszt az oldalukon, a rájuk szerelt rakétákon pedig megcsillant
a lámpák fénye.
-
Az Egyesített Keresztény Európa gépesített felderítői vagyunk – hangzott az
egyik drónból és lejjebb ereszkedett, hogy szemmagasságba kerüljön a
katonákkal. Hangszórójából torzan és szaggatottan szólt az előre rögzített
üzenet - Wilmart hadnagy vagyok az EKEK-től, öt percen belül elérik táborukat
földi egységeink. Kérem várják meg türelmesen érkezésüket és a továbbiakat bízzák
a Koalícióra.
Mintegy végszóra
Szabó százados tért vissza a központi épületből fancsali ábrázattal. Látszott,
hogy nem repes a hirtelen bonyodalom miatt és csak morog az orra alatt. Az
alacsonyan lebegő Koalíciós drón a századosnak is eldarálta a mondandóját, aki
a fejét vakarva hallgatta. Miután véget ért a diskurzus a gépesített egységgel,
a fogolyhoz sietett és hevesen gesztikulálva magyarázott neki. Elmosolyodtam
magamban, ritka látvány volt számomra a Méregzsákot dühösen látni. Mármint
külsősként, általában szemtől-szembe történtek az ilyen dolgok és akkor az
ember fia nem engedheti meg magának a vidámságot.
*
Kisvártatva az
Egyesült Európa katonai járműve hangos fékcsikorgással megállt a kapu előtt. A kocsi
tetején automatizált, nagykaliberű gépágyú volt, motorházán pedig ugyanolyan
kis fehér kereszt, mint amilyent a drónok oldalán is láttam. Türelmetlenül
dudáltak és a kapu nyílásával egyidőben már taposták a gázpedált. Az udvar
közepén megálltak. Vegyvédelmi felszerelésbe öltözött katonák pattantak elő a
jármű belsejéből, majd miután biztosították a terepet, felbukkant a vezetőjük.
A makulátlan egyenruhás középkorú férfi olyan nyugodtan sétált az éjszakai
hidegben a századoshoz, mintha egy rutin feladatot végezne. Pár perces
szóváltás után a foglyot az autójukba ültették és a koalíciós tiszt kezet
rázott Szabóval. Páncélozott autójuk nagyot kaparva indult meg, a drónok is
felemelkedtek és eltűntek a csillagokkal tarkított égbolt sötétjében. Társaim
elhagyták a területet és percek múlva semmi sem emlékeztetett a történtekre.
Unottan folytattam az
őrséget, de közben agyam az átélt eseményeken zakatolt. Ki lehetett ez a katona
és mit akart nekem mondani? Az sem lehet véletlen, hogy a Koalíció a semmiből
itt termett az isten háta mögött a hegyen. Biztos voltam benne, hogy valami
nagy dologra bukkantam, csak ennek a Sztepanovnak a szavai jutnának eszembe. Jobb
ötletem nem lévén előkotortam egy összegyűrt papírt - rendszerint erre
jegyzeteltem a focitippjeimet - a kabátom zsebéből. Megpróbáltam emlékezetből leírni
pontosan, amit hallottam a kerítés mellett. Még pár óra és vége a szolgálatnak
és utána járhatok az orosz szavak jelentésének.
Világosodott már,
mire befejeztem az írást, sokat törtem a fejem, hogy pontosan lejegyezzem az
elhangzottakat. A hajnal pírja földerengett az égalján és megérkezett a váltás.
Minden őrszemet lecseréltek, kivéve engem. Társaim szánakozó pillantások
közepette mentek el az őrtornyom alatt, én pedig fáradt arccal intettem nekik.
Ezek szerint Szabó százados plusz órákkal büntetett kihágásom miatt. Nem volt
mit tenni, a büntetés az büntetés.
A délelőtti
szolgálatok talán még rosszabbak, mint az estiek. Nézni azt, ahogy a táborban
zajlik az élet, - társaim alaki és erőnléti gyakorlatokat végeznek - én meg tétlenül
kuksolok itt fent a toronyban. Reggeli után azt vettem észre, hogy
megszaporodott a mozgás a hangárnál és előkerült a bázis szállítóhelikoptere. Feltöltötték
üzemanyaggal és elvégezték rajta az alapvető vizsgálatokat. Furcsállottam a
dolgot, mert az itt eltöltött két év alatt egy kezemen is meg tudtam volna
számolni, hányszor láttam felszállni azt a vasszitakötőt. Nemsokára felbukkant
a bázis teljes vezérkara és szemlét tartottak a gépnél. Innen úgy látszott,
elégedettek voltak, mert miután mindent rendben találtak megjelent a pilóta és
beindította a rotort. Miután minden magasrangú tiszt beszállt, a régi
helikopter a magasba emelkedett és elrepült dél felé. Biztos valami fontos
dolog történhetett, hogy minden fejes rajta volt. Ekkor megnyikordult a torony
létrája és Szabó századost láttam felkapaszkodni rajta.
- Üdvözlöm, Búza
tizedes!
- Erőt, egészséget százados
úr! Minek köszönhettem a látogatását?
- Gondoltam
elbeszélgetek önnel az éjszaka történtekről. Mit mondott magának az a fogoly,
akit az este kaptunk el?
- Sztyepanov? -
kérdeztem vissza és ahogy kimondtam a katona nevét, éreztem, hogy ez hiba volt.
- Igen, ő. Miért?
Látott más valakit is? Különben meg honnan tudja a nevét?
- Megértettem uram! Régen
az iskolában tanultam oroszul, de ma már alig emlékszem valamire. Az eseten
felbuzdulva gondoltam felelevenítem a tudásom… - mondtam és lelkesen folytani akartam
a gondolatmenetet, de Szabó a szavamba vágott.
- Nézze Búza tizedes,
nem hiszem, hogy ez megfelelő alkalom, hogy nyelvet tanuljon. Biztos talál
magának más, tartalmasabb hobbit. Visszatérve a fogolyra, mondott magának valamit
a nevén kívül? Olyat, amit érdemes lenne tudom?
- Nem mondott, uram.
Azaz mondott, de nem értettem meg. Angolra váltottam, amit meg ő nem beszélt.
Ezután érkeztek meg önök és átvették a helyzet irányítását.
- Rendben van Búza
tizedes. Egy dologra figyelmeztetem önt, ha legközelebb hősködni akar, azt ne
itt tegye. A kocsmában vagy a faluban inkább. Ismeri a szabályokat, meg kell
várnia az erősítést. Mit gondol, ha nem egy, hanem egy tucat fegyveresbe botlik,
mi történt volna?
- ... - némán
hallgattam, erre nem tudtam mit mondani.
- Tudom, hogy jó
ideje nem történt semmi, de nincs szükség meggondolatlan manőverekre. Ha
véletlenül meghal itt nekem egy ilyen magánakcióban, mit mondok az ezredesnek és
a családjának?
- …
- Gondolkozzon el
ezen és felejtse el az este történteket és a hősködést is. Értve vagyok, Búza
tizedes?
- Igen, százados úr!
- Jól van tizedes.
Maga jó katona és úgy látom mindent megtesz, hogy jobb legyen, de nem magának
kell megmenteni a hazát. Most pedig folytassa az őrködést!
- Igenis, uram!
- Apropó, ha végzett
a szolgálattal, jelentkezzen Csizmadia doktornál rutinvizsgálatra. Ne mondja,
hogy túl kemény vagyok önhöz, nemsokára leváltják és mehet pihenni.
- Köszönöm uram! -
mondtam és míg a lefelé mászó tiszt hátát néztem, elkönyveltem magamban, hogy
nem is olyan szemét ez a Szabó, mint ahogy mondják.
*
A váltás jóval
tizenegy után érkezett. Kicsit mérges voltam, hogy a százados nem siette el,
mert így túl hosszúra nyúlt az őrség. Barátságosan rámosolyogtam az engem váltó
közlegényre, megveregettem a vállát és kitartást kívántam neki.
Valami nagyon nagy dolog történhetett, mert az egész tábor
nyüzsgött körülöttem, ahogy az egészségügyi blokk felé mentem. A gyakorlatok
még tartottak és a páncélozott szállítójárművekkel kiálltak a garázsból.
Láthatóan nemcsak a havi karbantartás céljából.
Csizmadia doktor barátságos volt, mint mindig. A
rutinvizsgálatok után még egyszer megtapogatta a nyakamat valahol a gégémnél.
Furcsán néztem, de ő csak elégedetten bólintott és a kezembe nyomott három
doboznyi bogyót.
- Mindent rendben találtam Búza tizedes, ezek itt
jódtabletták - mondta - napi kettőt szedjen belőle, az új szabályzatnak
megfelelően.
- Rendben van doki! Végeztünk?
- Igen, mehet a dolgára tizedes.
- Köszönöm szépen. Doki, nem tudja véletlenül mire föl ez a
nagy készülődés odakint?
Csizmadia doktor arca egy pillanatra elfelhősödött és csak
akkor válaszolt, mikor kisimultak a ráncai:
- Nézze Búza tizedes, ha jól tudom, hosszú szolgálat és
izgalmas este áll ön mögött. Én azt javaslom, menjen pihenjen egyet. A százados
majd tájékoztatja, ha elérkezik az ideje, én nem vagyok erre jogosult.
Elköszöntem a doktortól és a közös barakkba siettem.
Magamhoz vettem a váltás ruhámat meg a telefonomat – persze a kutya se keresett
– és elindultam zuhanyozni az alagsorba. A vízellátás meglehetősen szeszélyes a
hegyekben, fürdésre csak az alsó szinten volt lehetőség. Nagyon vágytam már egy
jó meleg fürdőre, hogy kihűlt testemet átmelegítsem végre. Közben azon
gondolkodtam, hogy vajon mi lehet akkora esemény, ami így felbolygatja a
bázisunk életét.
Az öltözőben szépen összehajtogattam az egyenruhámat és a padon
hagytam, majd zuhanyozni indultam. Hirtelen megremegett a föld alattam és
szekrényeknek tántorodtam. Elcsodálkozó képpel konstatáltam a rövid
földrengést, a környéken még soha nem fordult elő ilyen. Szerencsére sikerült
megkapaszkodnom az egyik szekrényben és miután befejeződött, elgondolkoztam mi
legyen a továbbiakban. Felmehetnénk fontoskodni és segíteni, ha kell, de a
fejemben elevenen éltek a százados szavai:
„Maga jó katona és úgy látom mindent megtesz, hogy jobb legyen, de nem
magának kell megmenteni a hazát, felesleges hősködni” – ezek után nyugodt szívvel indultam zuhanyozni. Hosszan
álltam a zuhany alatt, hagytam, hogy átjárja a forró víz átfázott testem minden
porcikáját.
Miközben a hátamat töröltem, beugrottak az orosz szavak és
a jegyzetem. Teljesen meg is feledkeztem róla. Úgy ahogy voltam törölközőben, kikerestem
a papírost, amire jegyzeteltem és előkaptam a telefonom. Manapság minden mobil
okos, így se perc alatt megnézheti az ember amire szüksége van. Persze
szolgálat közben nem lehet nálunk, mert akkor elvonná a figyelmünket.
Érintésemre a telefon
életre kelt, csatlakozott a központi szerverhez, majd automatikusan
rákapcsolódott a vezetéknélküli hálózatra. A kereső egyből bejött, már csak a
helyes szöveget kellett beírnom. Mindenáron a cirill betűket erőltette a találati
lista, beletelt egy kis időbe, míg rátaláltam a fonetikus orosz fordítóra. Jegyzetem
alapján beírtam a hallottakat és vártam mi lesz. Nagyon kíváncsi voltam, úgy
éreztem magam, mint egy gyerek, aki épp most talált rá egy titokzatos kód
megfejtésére. A lefordított szöveg hihetetlennek tűnt és ahogy megláttam le is
fagytam. A kijelzőn az óra most váltott tizenkettőre.
Ekkor újra
megremegett a föld, olyan iszonyatos erővel, hogy a barakk tartószerkezete
fájdalmasan belenyikordult. Elvesztettem az egyensúlyom és elvágódtam, a
kezemből kiesett a telefon. A mobil nagyot csattanva pattant meg a járólapon –
tuti bepókhálósodott az előlap - gondoltam mielőtt a pad sarkát megfejeltem.
Elsötétült az öltöző és földre estem. Nem láttam semmit a szemembe folyó vértől
és szédültem. A sérülések dacára eszem még mindig a telefonon látott szövegen
járt.
Holnap délben vége a világnak.
A barakk felettem
sikoltva megadta magát a külső elemek tombolásának. A lezúduló omladék maga alá
temette az alagsori fürdőt. A mennyezetről leszakadtak a neonlámpák és az
öltözőszekrények dominó-szerűen eldőltek. Az egyik a lábamra esett és a
fájdalom magamhoz térített. Próbáltam kiszabadulni, rángatóztam és küszködtem,
aztán feladtam. Lehet jobb lesz, ha itt maradok a sötétben és várok. Ha igaz,
amit a telefonon olvastam, akkor nem sietem el a szabadulásom, mert ki tudja mi
vár fent.
Orosz szószedet:
1, Hello barát vagyok!
2, Sztyepanov tábornagy
vagyok, kérlek engedj be. Magor alezredeshez jöttem hivatalos ügyben.
3, Nem érted, a nyomomban
vannak és már csak 11 óra van hátra a teljes pusztulásig…
…Európa elesett, holnap
délben vége a mostani világnak.
4, Magor alezredes
megmentette az életemet és szerettem volna személyesen elbúcsúzni tőle.
5, Kicsit beszélek
oroszul.
6, Beszélsz oroszul?
Nagyon jó, akkor figyelj rám.
1. Не стреляйте, я свой!
2. Это маршал Степанов, впустите меня пожалуйста! Я к подполковнику Магору
по служебным делам.
3. Ты не понял?! За мной следят…. и до полного распада осталось одиннадцать
часов… Европа пала, а завтра к полудню нашему миру конец!
4. Подполковник Магор спас мою жизнь, и я хотел с ним лично попрощатся.
5. Я немного говорю по-русски.
6. Говоришь по-русски?
Очень хорошо, тогда слушай меня внимательно!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése